1. Az olasz háború
2. A Lassalle-lal való viszály
3. Új emigránsharcok
4. Közjátékok
5. „Vogt úr“
6. Családi és személyes ügyek
7. Lassalle agitációja

Marx és Engels reménye nem vált be: az 1857-es válság nem vezetett a proletárforradalomra. De azért a válságnak megvolt a maga forradalmasító hatása, jóllehet ez csak dinasztikus átalakulásokban nyilvánult meg. Létrejött az olasz királyság, nem sokkal utóbb a német császárság, a francia császárság pedig nyomtalanul eltűnt a történelem süllyesztőjében.

A dolgoknak ilyen alakulása abban a kettős tényben leli magyarázatát, hogy egyrészt a burzsoázia sohasem maga harcolja meg saját forradalmi csatáit, másrészt 1848 óta az sem volt ínyére, hogy a proletariátus harcoljon helyette. Hiszen a 48-as forradalomban s különösen a párizsi júniusi napokban a munkások hátat fordítottak a régi szokásoknak, megmutatták, hogy nem hajlandók többé csakis ágyútöltelékül szolgálni a burzsoáziának, hanem legalábbis részt követelnek azon győzelem gyümölcseiből, amelyet vérükkel és verejtékükkel ők vívtak ki.

Ezért a burzsoázia már a forradalmi években kacérkodott azzal az agyafúrt gondolattal, hogy nem a gyanakvóvá és megbízhatatlanná lett proletariátussal kellene kikapartatni a forró gesztenyét, hanem más erőkkel. Ez a kérdés főként Olaszországban és Németországban volt időszerű, ahol előbb még a nemzeti államot is létre kellett hozni, amelyre a kapitalista termelőerőknek eredményes fejlődésükhöz oly nagy szükségük van. Közelfekvő volt, hogy valamelyik részfejedelemnek ajánlják föl az egész ország fölötti uralmat, ha ez ennek fejében elegendő teret enged a burzsoáziának, hogy szabadon folytathassa kizsákmányolását és terjeszkedését. Ez esetben a burzsoázia természetesen szegre akaszthatta politikai eszményeit, és csak puszta profitérdekeinek kielégítésére számíthatott.

Hiszen ha a fejedelemséget hívja segítségül, akkor maga is aláveti magát a fejedelemség uralmának.

Így hát a burzsoázia már a forradalmi években megpróbált szemezni a reakciós részállamokkal: Olaszországban a Szardíniai Királysággal, ezzel a „militarista-jezsuita” állammal, amelyben a német költő szerint „a nép vérét zsoldosok és papok közösen szívták”; Németországban pedig a porosz királysággal, amely a kelet-elbai junkerek sötét befolyása alatt állott. De akkor még a burzsoázia sem ott, sem itt nem ért célt. Károly Albert szardíniai király ugyan „Itália kardjának” nevezte magát, de a csatatéren az osztrák csapatok megverték, s idegenben, földönfutóként halt meg. Poroszországban viszont IV. Frigyes Vilmos visszautasította a német burzsoázia által tálcán fölkínált császári koronát, mint valami sárból és agyagból égetett imaginárius abroncsot, s ehelyett inkább mocskos halottgyalázást próbált elkövetni a forradalmon. De aztán alaposan keresztülhúzta számításait Olmützben nem is annyira az osztrák kard, hanem az osztrák korbács.

Ugyanaz az ipari fellendülés, amelyen zátonyra futott az 1848-as forradalom, hatalmas emelőként segítette elő a német és az olasz burzsoázia fejlődését, s egyre sürgetőbb szükségszerűséggé tette ezen országok burzsoáziája számára a nemzeti egységet. Amikor aztán az 1857-es válság a kapitalista dicsőség múlandóságára figyelmeztetett, megindult a lavina, mégpedig először Olaszországban. Nem azért, mintha ott a kapitalizmus fejlettebb lett volna, mint Németországban, sőt ellenkezőleg! Olaszországban nagyipar még egyáltalában nem is volt, ennélfogva a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentét még nem oltott olyan éles formát, hogy felébressze a kölcsönös bizalmatlanságot. Nem kisebb súllyal esett a latba az is, hogy Olaszország szétdaraboltsága olyan idegenuralmon alapult, melynek lerázása valamennyi osztály közös célja volt. Ausztria Lombardiában és Velencében közvetlenül uralkodott, de közvetve Közép-Itália felett is, amennyiben az ottani kis udvarok a bécsi Hofburg parancsainak engedelmeskedtek. Ezen idegenuralom ellen már a húszas évek óta szakadatlan küzdelem folyt, s ez a legkegyetlenebb elnyomó-rendszabályokra vezetett, ami viszont az elnyomottak elkeseredett bosszúvágyát hívta ki: az olasz tőr az osztrák bot elkerülhetetlen következménye volt.

De valamennyi merénylet, lázadás és összeesküvés együttvéve sem tudott megbirkózni a Habsburgok túlerejével, s ezen buktak meg a forradalmi évek olasz felkelései is. Az a fogadalom, hogy Itália kiharcolja függetlenségét saját erejéből (Italia fara da se), illúziónak bizonyult. Olaszországnak külső segítségre volt szüksége, hogy az osztrák járom alól fölszabadulhasson, s ezért kérő tekintetét a francia testvérnemzetre vetette. Igaz, hogy Itália és Németország szétforgácsoltsága régi alapelve volt a francia politikának, de azzal a kalandorral, aki akkoriban a francia trónon ült, lehetett alkudozni. A második császárság merő komédiává lett volna, ha megmarad azon határok között, amelyeket a külföld az első császárság bukása után francia területként megszabott. A második császárságnak tehát hódításokra volt szüksége, de ezekre a hamis Bonaparte nem tehetett szert ugyanolyan eszközökkel, mint a valódi. Neki meg kellett elégednie azzal, hogy állítólagos nagybátyjától lemásolja az úgynevezett „nemzeti elvet”, s az elnyomott nemzetek messiásának játssza ki magát — feltételezve persze, hogy jószolgálatait busás borravalóval fizetik meg területekben és emberanyagban.

III. Napóleon, egész helyzeténél fogva, nagy sakkhúzásokra nem vállalkozhatott. Nem keveredhetett európai háborúba, forradalmi háborúról nem is szólva; legfeljebb azt tehette, hogy Európa legfelsőbb jóváhagyásával ő is üssön egyet az általánosan kikiáltott bűnbakon, amely az ötvenes évek elején Oroszország, az ötvenes évek végén pedig Ausztria volt. Ausztria gyalázatos garázdálkodása Olaszországban európai botránnyá dagadt; a Szent Szövetség többi volt tagjával Ausztria halálosan ellenséges viszonyba került; Poroszországgal Olmütz miatt, Oroszországgal pedig a krími háború miatt. Bonaparte biztosra vehette, hogy főként az oroszok segíteni fogják, ha Ausztriát megtámadja.

Ráadásul Franciaország belügyei is arra szorították, hogy frissítse fel a Bonaparte-presztízst valamely külpolitikai akcióval. Az 1857-es kereskedelmi válság megbénította a francia ipart, s a kormánynak azok a manőverezései, amelyeket a válság akut kitörésének megakadályozására végrehajtott, krónikussá tették a bajt, úgyhogy a francia kereskedelem pangása évekre elhúzódott. Emiatt mind a burzsoázia, mind a proletariátus rebellis lett, s még a parasztság, az államcsíny tulajdonképpeni támasza is zúgolódni kezdett: a hatalmas zuhanás, mely a gabonaárakban 1857 és 1859 között bekövetkezett, azt a panaszt csalta ajkára, hogy Franciaországban az alacsony árak és a nagy terhek mellett lehetetlenné válik a földművelés.

Ilyen helyzetben ostromolta Bonapartét Szardínia tényleges vezetője, Cavour miniszter, aki visszatért Károly Albert hagyományaihoz, de sokkal nagyobb ügyességgel tudta képviselni őket. Mivel azonban csak a diplomácia erőtlen eszközeire korlátozódhatott, nemigen boldogult, különösen, mert Bonaparte töprengő, határozatlan jelleme megnehezítette a gyors elhatározást. Ezzel szemben az olasz „akciópárt”¹ értett hozzá, hogy ezt a „népfelszabadítót” elhatározásra bírja. Orsini és összeesküvőtársai 1858. január 14-én Párizsban kézigránátot dobtak a császári hintóra, amelyet 76 szilánk szitává lyuggatott. A bent ülők ugyan sértetlenek maradtak, de a decemberi puccs hőse a hozzá hasonló vágású emberek módjára rémuralommal torolta meg a kiállott halálfélelmet, amivel csak azt bizonyította, hogy hét év óta tartó uralma még mindig agyaglábon áll. Egy levél, amelyet Orsini a börtönből küldött neki, újból az inába kergette bátorságát. A levélben többek között ez olvasható:

„Ne felejtse el, hogy Európa nyugalma — és az Öné szintúgy — mindaddig chiméra marad, amíg Itália nem válik függetlenné.”

Egy második levelében Orsini állítólag még világosabban beszélt. Bonaparte kalandos életének útjain egyszer olasz összeesküvők közé is keveredett, s így nagyon is tudta, hogy bosszújukkal nem lehet tréfálni.

Ezért hát 1858 nyarán meghívta Cavourt Plombières-fürdőbe, s megbeszélte vele az Ausztria elleni háborút. Szardínia megkapja Lombardiát és Venetót, s ezáltal felső-itáliai királysággá kerekedik ki, ennek ellenében átengedi Szavoját és Nizzát Franciaországnak. Ez közönséges diplomáciai alku volt, amelynek alapjában véve nem sok köze volt Olaszország függetlenségéhez. Közép- és Dél-Itália sorsa tekintetében nem állapodtak meg semmiben, jóllehet mindkét félnek megvoltak a maga hátsógondolatai. Bonaparte nem hagyhatta olyan mértékben cserben a francia politika hagyományait, hogy egy egységes Itália megalakulását támogassa; ő — már csak a pápai uralom fenntartására való tekintettel is — az olasz dinasztiák szövetségét szerette volna, mert akkor ezek kölcsönösen megbénítják egymást, s így biztosítva van a francia befolyás döntő súlya; emellett azzal a gondolattal is játszott, hogy unokatestvérének, Jérôme-nak egy közép-itáliai királyságot juttasson. Ezzel szemben Cavour a nemzeti mozgalomra számított, amely majd lehetővé teszi a dinasztikus, partikuláris törekvések fékentartását, ha már egyszer Észak-Itáliát erős hatalom fogja össze.

1859 újév napján Bonaparte felfedte a párizsi osztrák követ előtt a terveit, s néhány napra rá a szardíniai király kijelentette, hogy nem maradhat süket Itália fájdalomkiáltásaival szemben. Bécsben megértették ezeket a fenyegető szavakat, s a háború most már feltartóztathatatlanul közeledett. Hozzá még az osztrák kormány elég ügyetlen volt a támadó szerepét vállalni. A félig csődbe jutott osztrák kormány, melyet Franciaország megtámadott és Oroszország fenyegetett, nagyon nehéz helyzetben volt, s ezen az angol toryk langyos barátsága sem segíthetett. Megkísérelte viszont megnyerni magának a Német Szövetséget; ez ugyan szerződésszerűen nem volt köteles valamely tagállam Németországon kívüli birtoka érdekében beavatkozni, de azzal a katonai-politikai jelszóval akarták lépre csalni, hogy a Rajnát a Pónál kell megvédeni — más szóval: hogy az osztrák idegenuralom fenntartása Felső-Itáliában nemzeti létérdeke Németországnak.

Az 1857-es válság és annak hatásai Németországban is kiváltották a nemzeti mozgalmat, amely azonban erősen különbözött az olasztól, s hozzá nem előnyösen. Itt nem volt meg az idegenuralom ösztönző tüskéje, s a német burzsoázia 1848 óta pokolian félt a proletariátustól, jóllehet ez akkor nem is volt ránézve annyira veszedelmes. De a burzsoázia okult a párizsi júniusi csatából. Míg 1848-ig a francia fejlődés volt az ideálja, 1848 óta Angliára esküdött mint példaképre, hiszen ott a burzsoázia és a proletariátus látszólag idillikus egyetértésben élt. A burzsoázia már a porosz trónörökösnek egy angol hercegnővel való házasságát is a legnagyobb elragadtatással fogadta; amikor pedig a lelkileg megbetegedett király kénytelen volt átadni az uralkodást fivérének, s ez — korántsem liberális okokból — némiképp liberális színezetű kormányt alakított, kitört a burzsoáziának az a „koronázási örömmámora”, amelyet Lassalle nem győzött keserű gúnnyal ostorozni. Ez az érdemes osztály megtagadta a maga 1848-as hőseit is, hogy ne ingerelje a régens herceget²; eszébe sem jutott, hogy az előrehaladást követelje, amikor látta, hogy az új kormány úgyszólván mindent a régiben hagyott; ellenkezőleg, ezt a csodálatos jelszót adta ki: „Csak nem türelmetlenkedni!” — csupa félelemből, hogy kegyvesztett lesz az új uralkodónál, aki aztán az „új érát”, amely csupán kegyeinek köszönhető, úgy eltünteti, mint valami árnyképet a falról.

A háborús viharfelhők tornyosulásával Németországban is kezdtek magasra csapni a hullámok. A mód, ahogyan Cavour az olasz egységre törekedett, erősen csábító volt a német burzsoázia számára is, hiszen azt a szerepet, amelyet Itáliában Szardínia játszott, ő már régen a porosz államnak szánta. Csakhogy a francia ősellenség támadása a Német Szövetség vezető hatalma ellen kellemetlen emlékeket és aggodalmakat keltett életre benne, s ez ismét tétovázóvá tette. Nem fogja-e vajon ez a hamis Bonaparte az igazinak a hagyományait követni? Nem térnek-e vissza az austerlitzi és a jénai napok, nem csörrennek-e meg újra az idegenuralom rabláncai Németországban? Az osztrák bértollnokok szünet nélkül ezzel a rémképpel ijesztgették az olvasót, s ugyanakkor nem győztek áradozni arról, hogy milyen paradicsomi jövőt jelentene egy „közép-európai nagyhatalom”, amely Ausztria vezetése alatt a Német Szövetséget, Magyarországot, a szláv és a román dunai államokat, Elzász-Lotaringiát, Hollandiát s az ég tudja még milyen országokat foglalna magába. Ezzel a propagandával szemben persze Bonaparte is bevetette a maga tintakulijait, akiknek égre-földre esküdözniük kellett, hogy jámbor lelkű uruktól mi sem áll távolabb, mint a Rajna partjainak megkívánása, s hogy az Ausztria elleni háborúval csak a civilizáció magasztos céljait tartja szeme előtt.

A nézetek ilyen zűrzavarában a nyárspolgár igen bajosan igazodott el; de lassanként nagyobb hitelt adott a Habsburg-féle szirénhangoknak, mint a Bonaparte-féléknek. Hiszen ezek erősen hízelegtek sör-patriotizmusának, ahhoz viszont hatalmas hiszékenység kellett volna, hogy készpénznek vegyék a „decemberi hős” civilizátori küldetését. A helyzet azonban továbbra is annyira bonyolult maradt, hogy igazi, s méghozzá forradalmi politikusok — akik egyébként minden fontos kérdésben egyetértettek — sem tudtak közös nevezőre jutni, hogy Németországnak milyen gyakorlati politikát kellene folytatnia az olasz háború kérdésében.

A Marxszal való megegyezés alapján először Engels lépett a porondra „Po und Rhein” (A Po és a Rajna) című röpiratával, amelyhez Lassalle szerezte meg Franz Dunckert kiadóul. Röpiratának célja az volt, hogy kimutassa: mennyire nem helytálló az a Habsburg-jelszó, hogy a Rajnát a Pónál kell megvédeni. Engels megállapította, hogy Németországnak saját védelme szempontjából nincs szüksége Itália semmilyen részére, és Franciaországnak — ha csak a katonai okokat vesszük figyelembe — lényegesen több igénye lehetne a Rajnára, mint Németországnak a Póra. így hát Engels Németország szempontjából katonailag teljességgel nélkülözhetőnek tartotta, hogy Észak-Itáliában az osztrák uralom fennmaradjon, ugyanakkor pedig kijelentette, hogy ez az uralom politikailag rendkívül káros Németországnak, mert az a hallatlan bánásmód, amelyben Ausztria az olasz hazafiakat részesíti, kihívja egész Itália gyűlöletét és fanatikus ellenségeskedését.

Csakhogy, mondta Engels, Lombardia hovatartozása olyan kérdés, amely Itáliára és Németországra tartozik, nem pedig III. Napóleonra és Ausztriára. Egy harmadikkal szemben, vagyis Bonapartéval szemben, aki saját, más természetű németellenes érdekei kedvéért avatkozik bele a dologba, csupán arról van szó, hogy megtartsanak-e egy tartományt, amelyről csak kényszerből mondanak le, vagyis egy hadászati pozícióról, amelyet csak akkor ürítenek ki, ha már nem lehet tartani. A Bonaparte-féle fenyegetésekkel szemben tehát teljesen helytálló a habsburgista jelszó. Ha III. Napóleon számára a Po az ürügy, akkor végcélja kétségtelenül a Rajna. Hiszen az államcsíny uralmát Franciaországban csak a rajnai határok meghódítása szilárdíthatja meg tartósan. Ez a régi közmondásos eset: a zsákot verik, de a szamárnak szánják az ütleget. Lehet, hogy Olaszország jónak látja a zsákot játszani, Németországnak azonban ez alkalommal nincs kedve a szamár szerepéhez. Ha végső soron a Rajna balpartjának birtokáról van szó, akkor Németországnak még csak eszébe sem juthat, hogy a Pót, s ezzel egyik legerősebb, sőt éppenséggel a legerősebb pozícióját kardcsapás nélkül feladja. A háború előestéjén, csakúgy mint a háborúban, meg kell szállni minden használható hadállást, amelyből az ellenséget fenyegetni vagy veszélyeztetni lehet, s nem szabad morális töprengésekbe bocsátkozni, hogy ez összeegyeztethető-e az örök igazsággal és a nemzetiségi elvvel. Ilyen esetben az ember egyszerűen a bőrét menti.

Marx teljesen egyetértett Engels észrevételeivel. Amikor elolvasta a röpirat kéziratát, a következőket írta a szerzőnek:

„Rendkívül sikerült; politikailag is kitűnően van megfogva, pedig ez veszettül nehéz volt.” (1859. márc. 10. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 371. old.)

Ezzel szemben Lassalle kijelentette, hogy ezt a felfogást egyáltalán nem érti. Közvetlenül az Engelsé után ő is kiadott egy röpiratot, ugyancsak Franz Duncker kiadásában, „Der italienische Krieg und die Aufgabe Preussens” (Az itáliai háború és Poroszország feladata) címmel. Lassalle röpirata egészen eltérő feltevésekből indult ki, s ennek megfelelően egészen eltérő eredményekre is jutott, Marx azonban „szörnyű baklövésnek” (Engelshez, 1859. máj. 18. Lásd uo., 386. old.) minősítette ezt a röpiratot.

Lassalle Németország nemzeti mozgalmában, mely a fenyegető háború jegyében keletkezett, csak „abszolút franciafalást és franciagyűlöletet” látott,

„Napóleon csak ürügy, mondta, az igazi rejtett ok Franciaország forradalmi fejlődése.”

Lassalle úgy vélte, hogy egy német—francia népháború — amelyben a kontinens két nagy kultúrnépe nemzeti illúziók kedvéért agyonmarcangolja egymást, olyan nemzeti háború Franciaország ellen, amely mögött nincs nemzeti létérdek, hanem csak a betegesen túlfűtött nemzeti érzésből, a bombasztikus hazafiságból, a gyermekes franciafalásból meríti szellemi táplálékát — a legborzasztóbb veszély az európai kultúra számára, minden nemzeti és forradalmi érdek számára, s a leghatalmasabb, a legkiszámíthatatlanabb győzelem lenne, amelyet a reakció 1848 óta aratott. Ilyen háborúnak a minden áron való megakadályozása Lassalle szemében a demokrácia életbevágó feladata volt.

Részletesen kifejtette, hogy az itáliai háború nem jelent komoly veszélyt Németországra nézve. Viszont az olasz egységmozgalom sikere nagyon is érdeke Németországnak, s egy jó ügy attól még nem válik rosszá, hogy rossz ember veszi a kezébe. Ha Bonaparte az olasz háborúval néhány morzsányi népszerűséget akar magának kicsikarni, akkor tagadjuk meg tőle ezt az alamizsnát, s intézzük úgy a dolgot, amelyre ő csak személyes célokból határozza el magát, hogy ezekre a célokra alkalmatlan legyen. De hogyan szabad Bonaparte miatt az ellen küzdeni, amit eddig akartunk és kívántunk? Egyfelől adva van egy rossz ember egy jó üggyel. Másfelől adva van egy rossz ügy, és — „Nos igen, milyen ember?” Lassalle az olvasó emlékezetébe idézte Blum meggyilkolását, Olmützöt, Holsteint, Bronzellt, s mindazt a bűnt, amelyet nem a bonapartista zsarnokság, hanem a Habsburgok kényuralma vétett Németország ellen. A német népnek már csak azért sem érdeke, hogy akadályozza Ausztria meggyengülését, mert a német egység legelső feltétele éppen Ausztria teljes szétverése. Azon a napon, amikor Magyarország és Olaszország függetlenek lesznek, a német nép ismét visszakapja a 12 millió ausztriai németet, akik csak ez után érezhetik magukat valóban németnek, s csak ez után válik lehetségessé az egységes Németország.

Lassalle Bonaparte történelmi helyzetéből arra a következtetésre jutott, hogy ez a korlátolt, Európa-szerte általában túlbecsült ember nem is gondolhat hódításokra, még Itáliában sem, és még kevésbé Németországban. De ha volnának is efféle fantasztikus vágyai, mi oka van Németországnak arra, hogy ilyen tisztességtelen módon remegjen? Lassalle kigúnyolta azokat a patriótákat, akik a jénai napokat tartották a nemzeti erő normális mércéjének, akik csupa ijedelemből vakmerőkké válnak, s félve Franciaország egészen valószínűtlen támadásától, Franciaország megtámadására izgatnak. Nyilvánvaló, hogy Németország, ha a franciák megtámadnák, egészen más erőket tudna és fog is kifejteni, mint egy inváziós háború esetében, ami ezenfelül azt eredményezné, hogy a francia nemzet tömörülne Bonaparte körül, s ez csak megszilárdítaná trónját.

Háborút viselni Franciaország ellen csak az esetben kell, vélekedett Lassalle, ha Bonaparte az osztrákoktól elragadott zsákmányt meg akarja tartani magának, vagy pedig unokatestvérét óhajtja egy közép-itáliai trónra ültetni. Amennyiben sem egyik, sem másik eset nem következik be, s a porosz kormány mégis bele akarná hajszolni a népet a Franciaország elleni szörnyű háborúba, úgy a demokráciának ezzel szembe kell szállnia. De a puszta semlegesség nem is elegendő. A történelmi feladat, melyet Poroszországnak a német nemzet érdekében meg kell oldania, abban áll, hogy seregét Dánia ellen küldje a következő szózattal: „Ha Napóleon a nemzeti elvnek megfelelően megváltoztatja Európa térképét Délen, akkor mi is megtesszük ugyanezt Északon. Ha Napóleon fölszabadítja Itáliát, akkor mi magunkhoz ragadjuk Schleswig-Holsteint.” Amennyiben Poroszország továbbra is habozik, s nem cselekszik, ezzel ismételten csak az bizonyosodik be, hogy Németországban a monarchia már képtelen nemzeti tettekre.

Ezért a programért Lassalle-t később úgyszólván nemzeti prófétaként ünnepelték, mondván, hogy előre megjövendölte Bismarck politikáját. Pedig hát annak a dinasztikus hadjáratnak, amelyet Bismarck 1864-ben Schleswig-Holstein meghódításáért folytatott, semmi köze sem volt ahhoz a népháborúhoz, amelyről Lassalle 1859-ben beszélt, vagy legfeljebb csak annyira hasonlított hozzá, mint a teve a lóhoz. Lassalle nagyon jól tudta, hogy a régens herceg nem teljesíti azt a feladatot, amelyet elébe állított, mindazonáltal Lassalle-nak joga volt a nemzeti érdekeknek megfelelő javaslatot tenni, még akkor is, ha ez a javaslat azonnal átcsapott a kormány elleni szemrehányásba; joga volt az izgatott tömegeket a helytelen útra figyelmeztetni, megmutatva nekik a helyes utat.

De Lassalle-nak, azonfölül, amit röpiratában elmondott, megvoltak a maga „földalatti érvei” is, mint ezt leveleiben Marxnak és Engelsnek kifejtette. Lassalle tudta, hogy a régens herceg tűzzel-hévvel hajlandó volt beleavatkozni Ausztria javára az olasz háborúba, s ezellen Lassalle-nak annyiban nem is volt kifogása, amennyiben feltételezte, hogy ezt a háborút rosszul fogják vezetni, s így az elkerülhetetlen ide-oda hullámzásaiból majd forradalmi tőkét lehet kovácsolni. De erre csak akkor nyílik lehetőség, ha a régens herceg háborúját a nemzeti mozgalom eleve dinasztikus kabinetháborúnak tekinti, amelyet semmiféle nemzeti érdek nem tesz indokolttá. Úgy vélte, hogy a Franciaország eLeni népszerűtlen háború „óriási szerencse” lenne a forradalom számára, míg egy dinasztikus vezetés alatt álló népszerű háborúnak előre látta mindazokat az ellenforradalmi következményeit, amelyeket írásában oly meggyőzően kifejtett.

Ilyen alapon azonban Lassalle számára az a taktika, amelyet Engels javasolt a maga röpiratában, szükségszerűen többé-kevésbé érthetetlen volt. Amilyen ragyogó volt Engelsnek az a bizonyítása, hogy Németországnak harcászati hatalmi pozíciója érdekében nincs szüksége a Póra, olyan megtámadhatónak tűnt az a végkövetkeztetés, hogy háború esetén elsősorban a Pót kell tartani, tehát ha Franciaország támadásba megy át, a német nemzet köteles Ausztriát támogatni. Kézenfekvő volt ugyanis, hogy ha Ausztria sikerrel visszaveri a bonapartista támadást, ennek csak ellenforradalmi következményei lehetnek. Ha Ausztria győz, akkor senki sem akadályozhatja meg abban, hogy felső-itáliai birtokaira támaszkodva, és a Német Szövetség támogatásával továbbra is fenntartsa uralmát Észak-Itália felett, amit pedig Engels oly élesen elítélt; ez esetben megszilárdul a Habsburgok németországi hegemóniája, s újra életre galvanizálódik a Bundestag siralmas rendszere; Franciaországban pedig Ausztria, még ha meg is buktatja a bitorlót, akkor is a régi Bourbon-rezsimet ülteti helyére, s ez nem szolgálná sem a német, sem a francia, de legkevésbé a forradalmi érdekeket.

Hogy helyesen értsük a Marx és Engels által képviselt álláspontot, figyelembe kell venni, hogy nekik is megvoltak a „földalatti érveik”, csakúgy mint Lassalle-nak, mégpedig ugyanabból az okból. Ezt Engels egyik Marxhoz írt levelében így fejezte ki:

„Magában Németországban olyan közvetlenül politikai és polemikus fellépés, amely megfelel pártunk szellemének — merő lehetetlenség.” (1860. jan. 31.)

De a két londoni barát „földalatti érvei” nem állnak olyan világosan előttünk, mint Lassalle érvei, mert csak az a levél maradt ránk, amelyet Lassalle intézett Marxhoz és Engelshez, azok a levelek viszont, amelyeket ők írtak Lassalle-nak, nincsenek meg.³ Mindemellett, ha a maga egészében nézzük akkori publicisztikai tevékenységüket, felismerhetjük ezeket a „földalatti érveiket”. Engels a második röpiratában, amelyet egy évvel később „Savoyen, Nizza und der Rhein” (Szavoja, Nizza és a Rajna) címen jelentetett meg, s amelyben Szavojának és Nizzának Bonaparte által való annexiója ellen harcol, világosan megmondja, hogy milyen feltételezésekből indult ki első röpiratának elkészítésekor. Két, illetve lényegében három ilyen feltételezése volt.

Elsőbben is Marx és Engels azt hitték, hogy a német nemzeti mozgalom őszinte és hamisítatlan valami; hogy „természetesen, ösztönösen és közvetlenül” keletkezett, s képes magával ragadni az ellenszegülő kormányokat. Úgy gondolták, hogy ez a mozgalom egyelőre közömbös az itáliai osztrák elnyomással és az olasz függetlenségi mozgalommal szemben; a népi ösztön pedig a III. Napóleon elleni harcot, az első francia császárság hagyományai elleni harcot követeli, amiben, mondták Marx és Engels, igaza is van.

Továbbá Marx és Engels feltételezték, hogy a francia—orosz szövetség komolyan veszélyezteti Németországot. Marx a „New York Tribune”-ban kifejtette, hogy a második császárság pénzügyi és belpolitikai helyzete olyan kritikus pontra ért, amikor már csak külháború hosszabbíthatja meg az államcsíny uralmát Franciaországban, s ezzel az ellenforradalmat Európában. Marx attól félt, hogy Itália bonapartista felszabadítása csak ürügy, amely mögött az a szándék rejlik, hogy Franciaországot továbbra is leigázottságban tartsák, Itáliát az államcsínynek alávessék, Franciaország „természetes határait” Németországba helyezzék át, Ausztriát Oroszország engedelmes eszközévé tegyék, s a népeket a legitim és az illegitim ellenforradalom háborújába hajszolják. Engels viszont úgy látta, mint ezt második röpiratában kifejti, hogy a Német Szövetségnek Ausztria érdekében való beavatkozása lesz a a döntő pillanat, amikor Oroszország a hadszíntéren megjelenik, hogy Franciaországnak meghódítsa a Rajna balpartját, maga pedig szabad kezet kapjon Törökországban.

Végül pedig Marx és Engels azt gondolták, hogy a német kormányok, s különösen a berlini „főokosok” — akik örömujjongással fogadták a Rajna balpartját Franciaországhoz csatoló baseli békét, akik titokban dörzsölték a kezüket Ausztria ulmi és austerlitzi vereségekor — cserben fogják hagyni az osztrákokat. Marx és Engels úgy látták,hogy a német kormányokat a nemzeti mozgalom szükségszerűen előrehajtja, s amit ezután vártak, azt Engels egy mondatban foglalta össze Lassalle-hoz intézett levelében⁴; ezt a mondatot Lassalle a válaszában szóról szóra meg is ismételi:

„Éljen a háború — ha a franciák és az oroszok egyszerre támadnak meg bennünket, ha közvetlen a vízbefúlás előtt állunk, mert akkor ebben a kétségbeesett helyzetben kidőlnek az összes pártok, a most uralmon levőktől egészen Zitzig és Blumig, s a nemzet, hogy megmentse magát, kénytelen lesz a legenergikusabb párthoz csatlakozni.”

Erre Lassalle megjegyezte, hogy ez nagyon helyes, s ő Berlinben mindent elkövet annak bizonyítására, hogy a porosz kormány, ha belemegy a háborúba, a forradalom kezére játszik, de persze csak azzal a feltétellel, ha a nép megveti ezt a háborút, és ellenforradalmi, Szent Szövetségi háborúnak tekinti. Ha tehát bekövetkezik, amit Engels vár, akkor egy csapásra vége van mind a német szövetségi rendszernek, mind a felső-itáliai osztrák idegenuralomnak, mind a francia államcsínynek — és csakis ebben az összefüggésben válik az általa javasolt taktika teljesen érthetővé.

Mindebből kitűnik, hogy a vitatkozó felek között elvi ellentét nem volt. hanem csak, mint Marx egy évvel később mondta: „a tényleges előfeltételek ellentétes értékelése”. Sem a nemzeti, sem a forradalmi érzelmekben nem található közöttük semmiféle különbség. Mindhármuknak a proletariátus felszabadítása volt a legfőbb cél, s a nagy nemzeti államok létrejöttét mindhárman e cél nélkülözhetetlen előfeltételének tartották. Mint németekhez a német egység kérdése állt hozzájuk a legközelebb, ennek nélkülözhetetlen előfeltétele pedig a sok kis dinasztia uralkodásának a megszüntetése volt. Ezért, éppen nemzeti érzelmükből kifolyólag, cseppet sem rokonszenveztek a német kormányokkal, sőt, éppenséggel a vereségüket kívánták; olyan dicstelen gondolat, hogy a kormányok közötti háború kitörése esetén a munkásosztálynak le kell mondania az önálló politikájáról, és sorsának intézését látatlanba az uralkodó osztályok kezébe kell letennie, még csak meg sem fordult a fejükben. Nemzeti érzelmeik sokkal mélyebben gyökereztek, semhogy dinasztikus jelszavak megszédíthették volna őket.

Bonyolulttá csak az tette a helyzetet,- hogy a forradalmi évek örökségét dinasztikus átalakulások közepette kezdték folyósítani. A forradalmi és a reakciós céloknak ilyen összekeveredése mellett rátalálni a helyes megoldásra nem elvi kérdés volt, hanem a tények kérdése. Gyakorlatilag sem az egyik, sem a másik megoldást nem lehetett kipróbálni, de éppen az a kibontakozás, amely kipróbálásukat megakadályozta, eléggé világosan mutatja, hogy Lassalle a „tényleges előfeltételeket” lényegében helyesebben értékelte, mint Marx és Engels. Náluk most mégiscsak megbosszulta magát az, hogy bizonyos fokig elhanyagolták a német viszonyok tanulmányozását, és hogy bizonyos fokig túlbecsülték a cárnak, ha nem is a hódítási vágyait, de mindenesetre a hódítási lehetőségeit. Lassalle talán túlzott, ha a nemzeti mozgalmat egyszerűen a hajdani franciagyűlöletre vezette vissza, de hogy ez a mozgalom minden volt, csak nem forradalmi, azt bebizonyította az általa végül is világgá hozott torzszülött: a Nemzeti Egylet.

Lassalle valószínűleg az orosz veszélyt is lebecsülte; röpiratában csupán egészen mellékesen foglalkozott vele. De hogy ez a veszély valóban még csak nagyon távoli volt, az megmutatkozott akkor, amikor a porosz régens herceg, miként azt Lassalle megjósolta, mozgósította a porosz hadsereget, és indítványozta a Német Szövetségben, hogy a kis- és középállamok is mozgósítsanak csapategységeket. Ez a katonai megnyilvánulás ugyanis elég volt ahhoz, hogy mind a „decemberi hőst”, mind a cárt nagyon békés húrok pengetésére indítsa. A francia főhadiszálláson azonnal megjelent egy orosz főhadsegéd, s ennek heves biztatására Bonaparte felajánlotta a békét a legyőzött osztrák császárnak, lemondva nyilvánosságra hozott programjának feléről: megelégedett Lombardiával, míg Veneto a Habsburg jogar alatt maradt. Egyedül képtelen volt európai háborút viselni, Oroszországot pedig megbénította Lengyelország forrongása, a jobbágyfelszabadítás nehézségei és a krími háború korántsem kihevert csapásai.

A villafrancai béke tulajdonképpen véget vetett az olasz háborúval kapcsolatban követendő forradalmi taktika vitájának, de Lassalle a Marxnak és Engelsnek írt leveleiben ismételten visszatért rá, s változatlanul kitartott amellett, hogy az ő nézete volt a helyes, és ezt az események menete is igazolja. A válaszlevelek nem maradtak fenn, s Marx és Engels nem is hozták nyilvánosságra — mint eredetileg tervezték — a nézeteiket; így tehát nincs módunkban az érveket és ellenérveket egymással összevetni. Az olasz egységmozgalom tényleges lefolyására, a közép-itáliai dinasztiáknak elnyomott „alattvalóik” felkelése által való eltávolítására, Szicíliának és Nápolynak Garibaldi szabadcsapatai által történt elfoglalására, Bonaparte terveinek teljes kudarcára Lassalle joggal hivatkozhatott, bár az is igaz, hogy végül is csak a szavojai ház szedte le az egésznek a fölét.

Sajnos a Lassalle-lal folytatott vitát bizonyos fokig az is kiélezte, hogy Marx leküzdhetetlen bizalmatlanságot táplált Lassalle-lal szemben. Nem mintha Marx nem szerette volna ezt az embert „szőröstül-bőröstül” megnyerni! Ellenkezőleg: „erélyes fickónak” nevezte, aki nem alkuszik a burzsoáziával; Lassalle „Herakleitosz”-áról pedig azt mondta, hogy bár esetlenül van megírva, mégis sokkal jobb, mint bármi, amivel a demokraták dicsekedhetnének. De akármilyen őszinte szívvel közeledett hozzá Lassalle, Marx mégis mindig azt hitte, hogy diplomatikusnak kell vele szemben lennie, hogy Lassalle-t csak „okos bánásmóddal” lehet kordában tartani, s a legkisebb ok is elegendő volt arra, hogy gyanakvása újra feléledjen.

Amikor Friedländer Lassalle útján ismételten, ezúttal minden feltétel nélkül, felkérte Marxot, hogy írjon a „Wiener Presse” számára, de aztán nem tért vissza a dologra, akkor Marx feltételezte, hogy Lassalle hiúsította meg ezt a kilátását; amikor pedig a „Politikai gazdaságtan bírálatához” nyomása február elejéről május végére tolódott, akkor ebben Lassalle „galádságát” látta, amit sohasem tud neki megbocsátani. Holott a késedelmet a hanyag kiadó okozta, akinek azonban mindenesetre megvolt az a jogcíme a védekezésre, hogy napra időzített aktualitásuk miatt Engels és Lassalle röpiratait kellett előnyben részesítenie.

Az olasz háború ellentmondásos jellege életre keltette az emigrációban a régi ellentéteket, s új zűrzavart idézett elő.

Az olasz és a francia menekültek hadakoztak azellen, hogy az olasz egységtörekvések és a francia államcsíny egybefonódjanak, a német menekültek nagy része viszont hajlandó lett volna megismételni ugyanazokat az ostobaságokat, amelyeknek első változata tíz évi száműzetéssel ajándékozta meg őket. Emellett Lassalle szempontjai nagyon távol álltak tőlük; inkább a régens herceg kegyelméből bekövetkezett „új éráért” rajongtak, s abban reménykedtek, hogy e kegynek egy sugara rájuk is vetődik majd; az „amnesztiakórságtól”, mint Freiligrath gúnyosan megjegyezte, majd elepedtek, s bármilyen hazafias tettre vállalkoztak volna, ha a „királyi felség” karddal akarja az országot egybekovácsolni — mint ezt már Kinkel is kijelentette a rastatti katonai törvényszék előtt.

Így hát Kinkel most is fölcsapott ezen irányzat harsonájává, s 1859. január 1-étől egy „Hermann” című hetilapot adott ki. Már ez az özönvíz előtti cím is elárulta, hogy a lap milyen szellemnek a szülötte. Azoknak lett az igazi újságja, akik — hogy ismét Freiligrathot idézzük — a „honvágy dudáját fújták”, és nem győzték magukat elég gyorsan belevetni a „liberális bakakáplári szélhámosságba”. De éppen ezért a hetilap nagyon hamar föllendült, s rövidesen agyon is ütötte a „Neue Zeit”-ot, egy kis munkáslapot, amelyet Edgar Bauer adott ki a Munkás Művelődési Egylet megbízásából. A „Neue Zeit” lényegében a nyomdász által nyújtott hitelből élt, ennélfogva megkapta a kegyelemdöfést, amikor Kinkel felajánlotta ugyanennek a nyomdásznak a „Hermann” kifizetődőbb és szolidabb nyomdamunkáját. Ez a sakkhúzás azonban még a polgári emigrációnál sem talált osztatlan tetszésre; maga a „szabadkereskedő” Faucher alakított egy pénzügyi bizottságot a „Neue Zeit” megmentésére. Ez sikerrel is járt, amennyiben a lap „Das Volk” címen továbbra is megjelenhetett. A szerkesztést Elard Biskamp kurhesseni menekült vállalta magára, aki vidékről addig is munkatársa volt a „Neue Zeit”-nak, s most feladta tanítói állását, hogy teljes munkaerejét az újjászületett lapnak szentelhesse.

Biskamp Liebknechttel együtt nemsokára felkereste Marxot, hogy megnyerje munkatársul. Marx az 1850-es szakítás óta semmi össze köttetési nem tartott fenn a Munkás Művelődési Egylettel. Sőt azt is rossz néven vette, hogy Liebknecht a maga részéről ismét kapcsolatot keresett vele, ámbár volt némi igazság Liebknecht azon nézetében, hogy egy munkáspárt munkások nélkül végül is teljesen ellentmond önmagának. Az azonban nagyon is érthető volt, hogy Marx a sok rossz emléktől nem tudott olyan könnyen megszabadulni, és az Egylet egy küldöttségét azzal a kijelentéssel „képesztette el”, hogy neki es Engelsnek mint a proletárpárt képviselőinek senkitől sincs megbízatásuk, csak saját maguktól, de ezt a megbízatást az Óvilág valamennyi pártjának velük szemben megnyilvánuló általános es osztatlan gyűlölete hitelesítette.

Eleinte azt a kérést is igen tartózkodóan fogadta, hogy a „Volk”-ban közreműködjék. Nagyon helyeselte azonban, hogy Kinkel ügyködésének nem engednek szabad teret, és azzal is egyetértett, hogy Liebknecht támogatni akarja Biskamp szerkesztői tevékenységét. De ő maga nem volt hajlandó közvetlenül részt venni olyan kis lap, vagy általában olyan pártlap munkájában, amelyet nem Engels és ő szerkeszt. Csak annyit ígért meg, hogy a lap terjesztése körül segítségükre lesz, ezenkívül időről időre átengedi felhasználásra a „Tribune”-ban megjelent cikkeit, és egyébként is segíti majd a lapot egy és más szóbeli észrevételével és megjegyzésével. Engelsnek azt írta, hogy a „Volk”-ot ugyanolyan jelentéktelen lapocskának tartja, amilyen annak idején a párizsi „Vorwärts” vagy a „Deutsche Brüsseler Zeitung” volt. De jöhet olyan pillanat, amikor döntően fontos lesz, hogy van Londonban lapjuk. Biskamp már csak azért is megérdemli a támogatást, mert ingyen dolgozik.

Ámde Marx fékezhetetlenül harcos természete mégsem állta meg, hogy ne szálljon síkra a „lapocska” érdekében, amikor az Kinkelnek kényelmetlenné kezdett válni. Sok erőt és időt fordított arra, hogy ne engedje víz alá nyomni a lapot. Nem is annyira a szerkesztési munkában adott segítséget, mert ez, közlése szerint, úgy látszik csak apróságokra korlátozódott, hanem inkább abban, hogy igyekezett annyira biztosítani ennek az egyébként négy nagy oldalon megjelenő lapnak az anyagi létét, hogy legalább egyik napról a másikra elvegetálhasson. Aki csak a pártbeli barátok közül néhány garast áldozhatott, azt mozgósította, így elsősorban Engelst, aki a tollával is szorgalmasan közreműködött: katonai cikkeket írt az olasz háborúról, és nevezetesen egy igen értékes ismertetést barátjának éppen megjelent tudományos művéről.⁵ Ennek az ismertetésnek a harmadik, s egyben utolsó része már nem jelenhetett meg, mert a lap augusztus végén kilehelte lelkét. Marx fáradozásainak gyakorlati eredménye az lett, hogy a nyomdász, bizonyos Fidelio Hollinger, rajta követelte a még esedékes nyomdaköltségeket. A követelés természetesen alaptalan volt, de

„mivel a Kinkel-banda csak erre a históriára várt, hogy közbotrányt csapjon, és mivel a lap körül megforduló egész személyzetnek nem volt ajánlatos, hogy a bíróság előtt mutatkozzék” (Marx—Engelshez, 1859. okt. 26. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 427. old.),

ezért Marx mintegy öt fontért kivásárolta magát az ügyből.

Ennél sokkal nagyobb áldozatokat és gondokat mért rá a „Volk”-nak egy másik öröksége. 1859. április 1-én Karl Vogt Genfből levelet intézett a londoni menekültekhez, köztük Freiligrathoz is; leveléhez egy politikai programot mellékelt, amely megszabta a német demokráciának az olasz háborúban tanúsítandó magatartását; egyben felszólította a londoni német menekülteket, hogy e program szellemében működjenek közre egy új svájci folyóirat munkájában. Vogt — unokaöccse a Follen-fivéreknek, akik jelentős szerepet vittek a Burschenschaft-mozgalomban — a frankfurti nemzetgyűlésben Robert Blummal együtt a balszárny vezetője volt, s a haldokló parlament által az utolsó pillanatban az öt birodalmi kormányzó egyikévé választatott. Most mint a geológia professzora élt Genfben; Genfet Fazyval, a genfi radikálisok vezérével együtt ő képviselte a svájci rendi tanácsban. Gondoskodott arról is, hogy Németországban se hervadjon el emléke, amennyiben buzgó agitációt folytatott meglehetősen primitív természettudományi materializmusa mellett, amely azonban tüstént tévutakra került, mihelyt a történelem területére lépett. Ezenfelül Vogt a materializmust — mint Ruge találóan mondta — „neveletlen kamaszként” képviselte. Igyekezett a filisztereket mindenféle cinikus jelszavakkal ingerelni; de amikor ez különösen jól sikerült neki a következő mondással:

„A gondolatok ugyanolyan viszonyban vannak az aggyal, mint az epe a májjal, a vizelet a vesével”,

akkor még leghívebb elvbarátja, Ludwig Büchner is visszautasította az ilyenfajta népfelvilágosítást.

Freiligrath most megkérte Marxot, mondjon véleményt a Vogt által előterjesztett politikai programról. A válasz igen lakonikus volt:

„Fecsegés.”

De már Engelsnek valamivel kimerítőbben ír Marx erről a programról:

„Németország feladja a nem-német birtokait. Ausztriát nem támogatja. A francia önkényuralom átmeneti, az osztrák maradandó. Megengedik mindkét önkényuralkodónak, hogy elvérezzék. (Sőt, úgy látszik, Bonapartét bizonyos fokig előnyben részesítik.) Németország: felfegyverzett semlegesség. Forradalmi mozgalomra, mint Vogt »a legjobb forrásból értesült«, a mi életünkben gondolni sem lehet. Mihelyt tehát Bonaparte tönkretette Ausztriát, magától megkezdődik a hazában egy birodalmi régensi mérsékelt nemzeti-liberális fejlődés, s Vogt talán még porosz udvari bolond is lehet.” (1859. ápr. 22.)

Marx gyanúja, mely már ezekből a sorokból is kiérződik, bizonyossággá vált benne, amikor Vogt megjelentette nem ugyan a tervezett folyóiratot, hanem a „Studien zur gegenwartigen Lage Europas” („Tanulmányok Európa jelenlegi helyzetéről”) című könyvét. A könyv ugyanis félreismerhetetlen szellemi rokonságot árult el a bonapartista jelszavakkal.

Freiligrathon kívül Vogt Karl Blindhez, egy badeni menekülthöz is fordult, aki Marxszal a forradalmi évek óta baráti viszonyban volt, s még a „Neue Rheinische Revue”-be is írt cikket, de nem tartozott Marx szűkebb értelemben vett elvtársai közé. Blind inkább azok közül a „komoly” republikánusok közül való volt, akiknek „Kanton Badisch” még mindig a világ köldökét jelentette. Különösen Engels tréfálkozott gyakran ezeken az „államférfiakon”, akiknek szigorú fennköltsége rendszerint a saját „énjük” mérhetetlen tiszteletében oldódott fel. Nos, ez a Blind most fölkereste Marxot, s felfedte előtte Vogt hazaáruló üzelmeit, mondván, hogy erre bizonyítékai is vannak. Blind kijelentette, hogy Vogt bonapartista szubvenciót kap az agitációjáért; egy délnémet írót 30 000 forinttal akart megvesztegetni; magában Londonban is történtek ilyen vesztegetési kísérletek; már 1858 nyarán létrejött egy megbeszélés Genfben Jérôme Bonaparte herceg, Fazy és társai között, amelyen megvitatták az olasz háború kérdését, s megállapodtak abban, hogy Konstantin orosz nagyherceg legyen Magyarország jövendő királya.

Ezeket az értesüléseket Marx beszélgetés közben megemlítette Biskampnak, amikor az meglátogatta, hogy megnyerje a „Volk” számára munkatársnak. Marx azonban mindjárt hozzá is fűzte, hogy a délnémetek gyakran el szokták túlozni a dolgokat. De Biskamp, Marx megkérdezése nélkül egyet-mást felhasznált Blind adataiból, hogy a „Volk” egy tréfás cikkében leleplezze a „birodalmi kormányzót, mint birodalmi árulót”, s a lapnak ezt a számát elküldte Vogtnak. Vogt erre a „Bieler Handelskurier”-ban felelt: „figyelmeztette” a munkásokat, hogy óvakodjanak attól a „menekült-klikktől”, amely hajdan a svájci emigrációban a „Bürstenheimerek”, a „gyülevész banda” [vagy „Kénesbanda“ vagy „kefealakiak“] néven volt ismeretes, s amely most Londonban főnöke, Marx körül csoportosul, hogy a német munkások közt összeesküvések szításával foglalkozzék, olyan összeesküvésekévet, amelyekről a kontinens rendőrségei elejétől fogva tudnak, s amelyek a munkásokat bajba keverik. Marx nem vette túlságosan a szívére ezt a „disznó cikket”, s beérte azzal, hogy a „Volk”-ot tartózkodóbb magatartásra intse.

De mialatt Marx június elején Manchesterben időzött, hogy a párt ottani hívei között a „Volk” számára gyűjtsön, Liebknecht a lap nyomdájában ráakadt egy Vogt ellen írt névtelen röpirat korrektúra-ívére, amely Blind leleplezéseit tartalmazta, s amelyet, Vögele szedő állítása szerint, Blind adott át szedésre sajátkezűleg írt kéziratban, mint ahogy a korrektúra-ív javításai is Blind kézírásától származtak. Magától a nyomdásztól, Hollingertől, Liebknecht néhány nappal később kapott egy kefelevonatot, s ezt el- küldte Augsburgba, az „Allgemeine Zeitung”-nak, amelynek néhány éve tudósítója volt. Egyben közölte a lappal, hogy a röpirat szerzője az egyik legtiszteletreméltóbb német menekült, s a röplapban felhozott tények kivétel nélkül bizonyíthatók.

Amikor aztán a röpirat megjelent az „Allgemeine Zeitung”-ban, Vogt rágalmazás miatt följelentette a lapot. Erre a szerkesztőség, hogy védelmét előkészítse, kérte Liebknechttől a kilátásba helyezett bizonyítékokat. Liebknecht Blindhez fordult, de Blind kijelentette, hogy nem hajlandó egy idegen lap ügyébe beavatkozni. Blind nem vállalta a röpirat szerzőségét sem, jóllehet azt el kellett ismernie, hogy annak tényleges tartalmát elmondta Marxnak, sőt részben közzé is tette a „Free Press”-ben, Urquhart egyik lapjában. Marxnak természetesen semmi köze sem volt a dologhoz, s Liebknecht maga is el volt készülve, hogy Marx nem vállal vele semmi közösséget. Marx azonban úgy gondolta, hogy mindent el kell követnie Vogt leleplezésére, aki a hajánál fogva rángatta őt bele ebbe az ügybe. Ámde ő sem tudta Blindet vallomásra bírni, minden kísérlete csütörtököt mondott Blind nyakasságán. Így hát Marxnak meg kellett elégednie Vögele szedő írásbeli nyilatkozatával, amelyben tanúsította, hogy a röpirat kézirata Blindnek általa jól ismert kézírásával volt írva, s a Hollinger-nyomdában szedték és nyomták. Vogt bűnösségére vonatkozólag persze ez nem bizonyított semmit.

Mielőtt azonban az ügy Augsburgban bírósági tárgyalásra került volna, a londoni emigráció körében új vitára adott okot a Schiller-ünnepély, a Schiller születésének százéves évfordulójára, 1859. november 10-re tervezett megemlékezés. Köztudomású, hogy ezt a napot a németek otthon is, az idegenben is — Lassalle szavai szerint — úgy ünnepelték, mint a német nép „szellemi egységének” tanúbizonyságát, mint a „nemzeti feltámadás boldog zálogát”. Londonban is terveztek ilyen ünnepélyt. A Kristálypalotában akarták megtartani, s tiszta bevételét arra szánták, hogy egy Schiller-intézetet alapítsanak belőle, amelynek egyrészt könyvtára lenne, másrészt előadásokat rendezne, melyek minden évben Schiller születésnapján vennék kezdetüket. Sajnos, a Kinkel-frakciónak sikerült magához kaparintania az ünnepély előkészületeit, s ezt kicsinyes, gyűlölködő szellemben a maga javára kihasználnia. Felkérték a rendezésben való részvételre a porosz követség egyik tisztviselőjét, aki a kölni kommunista per idején nagyon rossz hírnévre tett szert, és ugyanakkor igyekeztek elijeszteni a részvételtől a menekültek proletárelemeit. Bizonyos Bettziech nevű író, írói álnéven Beta, Kinkel irodalmi lakája, a „Gartenlaube” című lapban a legszemérmetlenebb reklámot csinálta urának és parancsolójának, egyben éppen ilyen szemérmetlen módon gúnyolta ki a Munkás Művelődési Egylet tagjait, akik szintén részt kívántak venni a Schiller-ünnepségen.

Ilyen körülmények között Marxot és Engelst nagyon kínosan érintette, hogy Freiligrath nem átallt az ünnepi szónok — Kinkel — mellett vagy után ünnepi költőként fellépni. Marx figyelmeztette régi barátját, hogy óvakodjék bármiféle részvételtől a „Kinkel-demonstrációban”. Freiligrath ekkor el is ismerte, hogy van a dologban valami aggasztó, s könnyen lehet, hogy az egész ügyet bizonyos személyes hiúság legyezésére akarják felhasználni, de úgy vélte, hogy német költő létére nem volna illő, ha teljesen kivonná magát — hiszen ez egészen magától értetődő. Végül is, mondta a Schiller-ünnepély szempontjából nem érdekes, hogy egy frakciónak mellékcéljai is vannak, ha ugyan egyáltalán vannak. Később, az ünnepség előkészítése közben persze már „igen furcsa tapasztalatokat” szerzett, és kezdte hinni (jóllehet megrögzött ostobasága volt: az embereknek és a dolgoknak mindig a jobbik oldalát keresni), hogy Marxnak igaza van. De azért kitartott amellett, hogy jelenlétével és részvételével jobban elősegíti bizonyos szándékok meghiúsítását, mint azzal, ha távol marad.

Ezzel azonban Marx nem értett egyet, s még kevésbé Engels, aki rendkívül dühös kitörésre ragadtatta magát Freiligrath ellen, és nagyon szidta annak költő-hiúságát, talpnyalással egybekötött irodalmár-erőszakoskodását (Marxhoz, 1859. nov. 4. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 430. old.). De ez már erős túlzás volt. Az akkori Schiller-ünnepély ténylegesen valami más volt, mint azok a szokott ünnepi parádék, amelyekkel a német nyárspolgár általában megemlékezik a darvakként a hálósipkája fölött elhúzó gondolkodókról és költőkről. Ez a Schiller-ünnepség még a legszélsőbb baloldalnál is visszhangra talált.

Amikor Marx panaszkodott Freiligrathra Lassalle-nak, ez így felelt neki:

„Lehet, hogy Freiligrath jobban teszi, ha távolmarad az ünnepélytől, de azt mindenesetre jól tette, hogy a Kantátát megírta. Ez volt a legeslegszebb mindabból, ami erre az alkalomra megjelent.”

Zürichben Herwegh írta az ünnepi dalt, s Párizsban Schily tartotta az ünnepi beszédet. Londonban a Munkás Művelődési Egylet is részt vett a kristálypalotabeli ünnepélyen, miután az előző napi Róbert Blum-ünnepségen, amelyen Liebknecht volt a szónok, eleget tett politikai lelkiismeretének. Még Manchesterben is tartottak Schiller-ünnepélyt. Itt a rendezéssel elsősorban egy fiatal wuppertali poéta, Siebel foglalkozott, anélkül hogy Engels, aki távoli rokonságban állt Siebellel, ezen különösképpen megütközött volna. Igaz, Marxnak azt írta, hogy semmi köze az egész dologhoz; Siebel csinálja az epilógust,

„persze egészen közönséges deklamáció, de tisztességes formában”;

„ez a mihaszna egyébként megrendezte a »Wallenstein« előadását is; kétszer ott voltam a próbán, ha a fickók ügyeskednek, elég tűrhető lesz.” (lásd uo., 432. old.)

Később maga Engels lett az ezen alkalomból alapított manchesteri Schiller-intézet elnöke, s Wilhelm Wolff végrendeletében tekintélyes összeggel emlékezett meg erről az intézetről.

Éppen ezekben a napokban, amikor Freiligrath és Marx között ilyen ingerlékennyé lett a hangulat, tárgyalta az augsburgi kerületi bíróság Vogtnak az „Allgemeine Zeitung” elleni panaszát. Vogtot elutasították, és még a költségek viselésére is kötelezték, de ez a jogi veresége erkölcsi diadallá lett. A vád alatt álló szerkesztők képtelenek voltak bármit is felhozni Vogt megvesztegethetőségének bizonyítására, és mint Marx túlságosan is enyhén mondta, „politikailag ízléstelen fecsegésbe” bocsátkoztak, amivel nemcsak politikai, hanem erkölcsi szempontból is a legnagyobb megvetést érdemelték ki. Az volt a fő ütőkártyájuk, hogy egy politikai ellenfél személyes becsülete szabad préda. A bajor bírák talán igazat adnának olyan embernek — kérdezték —, aki hevesen támadta a bajor kormányt, s forradalmi üzelmei miatt külföldön kell élnie? Németország egész szocialista-demokrata pártja — amely tizenegy évvel ezelőtt szabadságának első ébredését Latour, Gagern és Auerswald tábornokoknak meg Lichnowsky hercegnek a meggyilkolásával szentelte fel — valóságos örömmámorban törne ki, ha a megvádolt szerkesztőket elítélnék. Ha Vogt kísérlete sikerülne, akkor az a vigasztaló kilátás nyílik, hogy Klapka, Kossuth, Pulszky, Teleki, Mazzini is megjelenhetnek az augsburgi kerületi bíróság előtt mint vádlók.

Ez a védekezés, közönséges agyafúrtsága ellenére, vagy talán éppen azért, imponált a bíráknak. Jogi lelkiismeretük ugyan még elment odáig, hogy ne mentsék fel az olyannyira nyakatekert bizonyítékokkal dobálózó vádlottakat, de az már nem telt ki tőlük, hogy igazságot szolgáltassanak valakinek, akit a bajor kormány es a bajor közvélemény egyaránt gyűlölt. Ezért mohó örömmel ragadták meg az ügyész által sugalmazott mentőötletet, és formai okokból az esküdtbírósághoz utasították az ügyet, ahol annál is inkább biztos volt, hogy elítélik Vogtot, mert ott nem volt szükség a tényállás valódiságának bizonyítására, s az esküdtek nem tartoztak ítéletüket indokolni.

Hogy Vogt nem ment beleebbe az egyenlőtlen játékba, azért senki sem tehetett neki szemrehányást. Sőt, ilyenformán a kétszeres mártír dicsfényében sütkérezhetett: nemcsak teljesen alaptalanul rágalmazták, hanem még az elégtételt is megtagadták tőle. Ezenfelül egy és más mellékkörülmény is hozzájárult, hogy még nagyobb legyen a diadala. Egészen fatális benyomást keltett például, amikor ellenfelei felmutatták Biskamp egy levelét, amelyben Vogtnak ez az első nyilvános vádlója beismerte, hogy nincsenek igazi bizonyítékai, majd néhány bizonytalan feltevés hangoztatása után azzal a kérdéssel koronázta meg levelét, hogy a „Volk” megszűnése után nem akarná-e őt az „Allgemeine Zeitung” Liebknecht mellett második londoni tudósítónak alkalmazni. Ezenkívül az „Allgemeine Zeitung” szerkesztősége még a per befejezése után is továbbfolytatta a szócséplést. Kijelentette, hogy Vogtot már a vele egyívásúak — Marx és Freiligrath — is elítélték s régóta közismert, hogy Marx sokkal élesebb eszű és következetesebb gondolkodó nála, Freiligrath pedig a politikai erkölcs tekintetében magasan felülmúlja Vogtot.

Kolb szerkesztő már a bírósághoz benyújtott írásbeli védekezésében úgy tüntette fel, hogy Freiligrath a „Volk” munkatársa és Vogt egyik vádlója; félreértette ugyanis Liebknechtnek egyik, nem egészen világos levélbeli kijelentését. Amint az „Allgemeine Zeitung”-nak a perről írt tudósítása megérkezett Londonba, Freiligrath azonnal beküldött a lapnak egy rövid nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy sohasem volt a „Volk” munkatársa, s tudta és beleegyezése nélkül került Vogt vádlói közé. Ebből a levélből bosszantó következtetéseket vontak le, amennyiben Vogt Fazy bizalmas köréhez tartozott, viszont Freiligrath állása a Svájci Banknál Fazytól függött. Ámde ezek a következtetések csak akkor lehettek volna indokoltak, ha Freiligrathnak bármiféle kötelezettsége lett volna Vogttal szemben fellépni. Erről azonban szó sem volt. Freiligrath mind ez ideig egyáltalában nem törődött az egész üggyel, s így teljes joggal kérhette ki magának, hogy Kolb most, amikor a szekér kátyúba jutott, az ő háta mögött keressen menedéket. Az igaz, hogy Freiligrath lakonikus, száraz hangú nyilatkozatából a Marx címére intézett közvetett visszautasítást is ki lehetett olvasni; Marx hiányolta is, hogy a nyilatkozat még a leghalványabb utalással sem igyekszik eloszlatni azt a látszatot, hogy ez személyes szakítás vele, vagy nyilvános elszakadás a párttól. S ezt a hiányt meg lehet magyarázni Freiligrath bizonyos kedvetlenségével: Marx a párt kedvéért meg akarta tiltani neki, hogy nyilvánosságra hozza Schiller tiszteletére írt ártalmatlan költeményét, ezzel szemben elvárja tőle, hogy azonnal kész legyen közbelépni, ha Marx olyan viszályba kezdett, amelyre senki sem kényszerítette.

Az ocsmány látszat még ocsmányabb lett azáltal, hogy egyidejűleg Blind is nyilatkozatot tett közzé az „Allgemeine Zeitung”-ban; ebben kijelentette ugyan, hogy „feltétlenül elítéli” Vogt egész politikáját, de ugyanakkor közönséges hazugságnak minősítette azt az állítást, hogy ő írta a Vogt elleni röpiratot. Ezt két további nyilatkozattal támasztotta alá: az egyikben Fidelio Hollinger kijelentette, hogy Vögele szedőnek az az állítása, miszerint a röpiratot az ő nyomdájában nyomták, s annak szerzője Blind, csupán „rosszakaratú kitalálás”; a másik nyilatkozatban bizonyos Wiehe nevű szedő megerősítette Hollinger tanúságtételét.

Mindezeken felül még egy szerencsétlen véletlen tetézte meg a Marx és Freiligrath között felhalmozódó robbanóanyagokat. Éppen ekkor jelent meg a „Gartenlaube”-ban Betának egy cikke, amelyben Kinkelnek ez az irodalmi uszályhordozója dagályos stílusban az egekig dicsérte a költő Freiligrathot, hogy aztán Marx legdurvább szidalmazására lyukadjon ki. A mérget fröcskölő gyűlöletnek ez a szerencsétlen virtuóza — jelenti ki Beta — megfosztotta Freiligrathot a hangjától, a szabadságától, a jellemétől, mert amióta Marx rálehelt, azóta alig-alig hallani a költő énekét.

Úgy látszott azonban, hogy ezek az ügyek több-kevesebb levélbeli csipkelődés után az 1859-es mozgalmas évvel együtt a feledés tengerébe merülnek Freiligrath és Marx között. De az új esztendővel újból felbukkantak, mert a derék Vogt mindenáron be akarta bizonyítani azt a régi közmondást, hogy ha a szamárnak túl jó a dolga, akkor elmegy a jégre táncolni.

Vogt újév táján könyvet adott ki a következő címen: „Mein Prozess gegen die »Allgemeine Zeitung«” (Perem az „Allgemeine Zeitung”-gal). Ebben benne voltak az augsburgi kerületi bíróság előtt lefolyt per gyorsírói jegyzőkönyvei, s mindazok a nyilatkozatok vagy más okmányok, amelyek a vita során nyilvánosságra kerültek. E dokumentumokat teljes terjedelmükben betű szerinti hűséggel idézte Vogt.

Ezzel szemben megismételte, bővített kiadásban, ugyanazt a régi pletykát a „gyülevész bandáról”, amelyet már a „Bieler Handelskurier”-ban is feltálalt. Különösen Marxot támadta: úgy állította be, mint egy zsarolóbanda fejét, amely abból él, hogy az

„otthoniakat oly módon kompromittálja, hogy kénytelenek a banda hallgatását megfizetni. Ezek az emberek nem egy, hanem száz meg száz levelet írtak Németországba — állította Vogt —, amelyben leplezetlenül kimondják, hogy a címzettnek egyik vagy másik forradalmi akcióban való részvételét följelentik, ha bizonyos összeg bizonyos időpontban a megadott címre nem érkezik meg.” (lásd Marx: Herr Vogt, 38—39. old.)

Ez volt a legsúlyosabb, jóllehet korántsem az egyetlen rágalom, amelyet Vogt Marxra zúdított. S bármily velejéig hazug is volt ez az egész beállítás, mégis annyira át meg át volt szőve az emigráció történetéből vett mindenféle félig igaz ténnyel, hogy első pillanatra egészen elképesztően hatott, hacsak valaki nem ismerte a legalaposabban az összes részletkérdéseket. Ilyen ismereteket azonban legkevésbé a német nyárspolgároknál lehetett feltételezni.

Ezért aztán Vogt könyve Németországban hatalmas port vert fel, s különösen a liberális sajtó üdvözölte hangos ujjongással. A „Nationalzeitung” két hosszú vezércikkben foglalkozott vele, amelyek január végén Londonba befutván, Marx házában is nagy izgalmat keltettek, s nevezetesen feleségét mélyen megrázták. Miután maga a könyv nem volt Londonban kapható, Marx Freiligrathhoz sietett, hogy megkérdezze, nem kapott-e a „barátjától” egy példányt. Freiligrath sértődötten azt válaszolta, hogy Vogt nem barátja, és a könyvből sincs példánya.

Hogy Vogtnak okvetlenül válaszolni kell, azzal Marx az első pillanattól tisztában volt, bármennyire is nem volt hajlandó különben a legtöményebb szitkozódásokra sem reagálni; az volt ugyanis a véleménye, hogy a sajtónak joga van az írókat, a politikusokat, a komédiásokat és más közéleti embereket sértegetni. Most azonban, még mielőtt Vogt könyve Londonba megérkezett, már elhatározta, hogy a „Nationalzeitung”-ot beperli. Hiszen ez a lap egész sor bűntettel és gyalázatos tevékenységgel vádolta, méghozzá olyan közönség előtt, amely pártelőítéletből úgyis hajlandó a legnagyobb szörnyűségeket elhinni, és amelynek, tizenegyéves távollétére való tekintettel, a legcsekélyebb támpontja sincs személyes megítélésére. Marx nemcsak a politikai szempontoknak, hanem feleségének és gyermekeinek is tartozott azzal, hogy a „Nationalzeitung”-nak a becsületébe gázoló rágalmait bírósági felülvizsgálatnak vesse alá, a Vogtnak szóló irodalmi választ pedig fenntartotta magának.

Marx először is Blinddel számolt le, akiről még mindig feltételezte, hogy vannak a zsebében bizonyítékok Vogt ellen, s csak egyik vulgáris demokratának a másikkal szemben fennálló sógorsági-komasági szempontokból nem akar előhozakodni velük. Marx ebben úgy látszik tévedett, és Engels helyesebb nyomon járt azt gondolván, hogy Blind csak buta fontoskodásból szopta ki a kisujjából Vogt megvesztegetési kísérleteinek a részleteit, s amikor aztán büdös lett az ügy, akkor a letagadásba menekült, közben azonban mind mélyebbre süllyedt a mocsárban. Marx február 4-én kiadott egy, a „Free Press” szerkesztőjéhez címzett angol nyelvű körlevelet, amelyben ország-világ előtt kijelentette, hogy Blind, Wiehe és Hollinger nyilatkozata, miszerint a névtelen röpirat nem Hollinger nyomdájában készült, pimasz hazugság, ennélfogva a fent nevezett Karl Blind pimasz hazug, aki, ha ezt sérelmesnek tartja, angol bíróságnál kereshet elégtételt. Ettől azonban Blind bölcsen óvakodott, s úgy próbálta magát az afférból kihúzni, hogy hosszú közleményt adott le az „Allgemeine Zeitung”-nak és ebben élesen támadta Vogtot, sőt virágnyelven megvesztegethetőségére is célzást tett, de a röpirat szerzőségét továbbra is tagadta.

De Marx ennyivel nem elégedett meg. Sikerült neki Wiehe szedőt rendőrbíróság elé állítani, s egy „affidavit”-re rávenni (esküt helyettesítő nyilatkozat, amely ha nem felelt meg a valóságnak, ugyanolyan törvényes következményekkel járt, mint a hamis eskü). Ebben Wiehe most már azt vallotta, hogy Hollinger nyomdájában ő maga tördelte át a röpirat szedését a „Volk”-ban való utánnyomás végett, s a korrektúra-íven Blindnek több sajátkezű javítását látta, végül, hogy a korábbi, ellenkező tartalmú nyilatkozatát Hollinger és Blind csalta ki tőle, — Hollinger azzal, hogy pénzt ígért neki, Blind pedig azzal a biztatással, hogy a jövőben meghálálja. Ennek alapján Blindet az angol törvény szerint azonnal le lehetett volna tartóztatni, s Ernest Jones fel is ajánlotta, hogy Wiehe „affidavit”-je alapján nyomban kijárja a letartóztatási parancsot, hozzáfűzte azonban, hogy ha az ügy már fel van jelentve, akkor mint bűnügy nem vonható vissza, s ő maga ügyvéd létére büntethető volna, ha később mégis egyezkedést kísérelne meg.

De — Blind családjára való tekintettel — Marx nem akart ilyen messzire menni. Wiehe „affidavit”-jét elküldte Louis Blanc-nak, aki baráti viszonyban volt Blinddel, s a kísérőlevélben megírta, hogy nem Blind kedvéért, aki ezt bőven megérdemelné, hanem a családja miatt nagyon sajnálná, ha kénytelen lenne bűnvádi vizsgálatot indíttatni Blind ellen. Ez hatott. 1860. február 15-én a „Daily Telegraph”-ban, amely időközben megismételte a „Nationalzeitung” mocskolódásait, megjelent egy rövid hír, amelyben bizonyos Schaible, Blind jó baráLja, megnevezi magát mint a röpirat szerzőjét. Marx ezt megjegyzés nélkül tudomásul vette, mert bármily átlátszó is volt a manőver, a röpirat tartalmáért már nem őt terhelte a felelősség.

Mielőtt még magát Vogtot elővette volna, igyekezett kibékülni Freiligrathtal; elküldte neki mind a Blind elleni körlevelét, mind Wiehe „affidavit”-jét, de nem kapott választ Freiligrathtól. Aztán még egyszer, utoljára hozzáfordult; megmagyarázta, hogy a párt számára milyen fontos lett a Vogt-ügy, azért is, hogy a párt megkapja a történelmi igazságszolgáltatást, s azért is, hogy biztosítani lehessen a párt későbbi németországi helyzetét. Igyekezett már eleve vitába szállni mindazokkal a sérelmekkel, amelyeket Freiligrath ellene felhozhatott;

„ha valamiben is vétettem ellened, írja, úgy kész vagyok hibámat bármely pillanatban beismerni. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” (1860. febr. 29. Lásd „Neue Zeit”, 1912. ápr. 12. Pótfüzet, 39. old.)

Kijelentette, megérti, hogy Freiligrathnak az ügy a jelenlegi állásában csak ellenszenves lehet, de Freiligrath be fogja látni, hogy lehetetlenség őt egészen kihagyni a játékból.

„Ha mindketten tudatában vagyunk annak, hogy mi — mindegyikünk a maga módján — mindenféle magánérdek háttérbe szorításával és a legtisztább motívumokból hosszú évek folyamán fennen lobogtattuk s magasan a filiszter-fejek fölé emeltük a »munkával és nélkülözéssel legjobban sújtott osztály« lobogóját, úgy méltatlan bűnnek tartanám a történelem színe előtt, ha mi ketten olyan semmiségek miatt szakítanánk egymással, amelyek végülis csak félreértések.” (lásd uo.)

Levele végén Marx a legőszintébb barátságáról biztosítja Freiligrathot.

Freiligrath elfogadta a feléje nyújtott baráti jobbot, ha nem is olyan szívélyesen, ahogy a „szívtelen” Marx fölajánlotta. Hű akar maradni, írta, a „munkával és nélkülözéssel legjobban sújtott osztályhoz”, aminthogy mindig is hű volt hozzá, s hű akar maradni ahhoz a személyes viszonyhoz, mely őt Marxhoz mint baráthoz és elvtárshoz fűzi. De, tette hozzá,

„a párttól ebben a hét évben (a Kommunisták Szövetségének megszűnése óta) távol álltam, gyűléseit nem látogattam, határozatai és akciói idegenek voltak nekem. Gyakorlatilag tehát a párthoz fűződő kapcsolataim régen felbomlottak; e tekintetben sohasem tévesztettük meg egymást, sőt ez inkább bizonyos hallgatólagos megállapodás volt közöttünk. S csak azt mondhatom, hogy emellett jól éreztem magamat. Az én természetemnek, és minden költő természetének kell a szabadság. A párt is kalitka, s még a pártért is jobban lehet énekelni kívül, mint belül. Én már rég a proletariátus és a forradalom költője voltam, amikor a Szövetségnek és a »Neue Rheinische Zeitung« szerkesztőségének a tagja lettem. Így hát ezután is a magam lábán akarok állani, s csak a magam ura akarok maradni."

"Ebben világosan kifejezésre jutott Freiligrathnak a politikai agitáció aprómunkájával szemben érzett régi ellenszenve; sőt, ez az ellenszenv nem létező dolgokat is láttatott vele: gyűléseket, amelyeken nem vett részt, határozatokat és beszédeket, amelyek mindig távol álltak tőle — holott ilyenek soha nem is voltak.

Marx utalt erre a válaszában, s miután újra minden, még lehetséges félreértést igyekezett kiküszöbölni, Freiligrathnak egyik kedvenc mondásához kapcsolódva a következőket írta:

„»S mindenek és mindenek ellenére« számunkra mindenkor kedvesebb jelszó lesz a »Halál a filiszterekre!«, mint az, hogy »Engedjünk a filisztereknek!« Őszintén megmondtam a véleményemet, s remélem, hogy a lényegben egyetértesz velem. Ezenkívül megpróbáltam eloszlatni azt a félreértést is, mintha én a »párton« egy nyolc éve elhalt »Szövetséget«, vagy pedig egy tizenkét évvel ezelőtt feloszlott lapszerkesztőséget értenék. »Párton« én a nagy, történelmi jelentésében vett pártot értem.” (lásd uo.)

Ez épp olyan találó, mint engesztelő kijelentés volt, hiszen a szó nagy, történelmi jelentésében e két férfiú együvé tartozott — mindenek és mindenek ellenére. Marxnak e kijelentése annál inkább becsületére válik, mivel Vogt pimasz támadásai után joggal elvárhatta volna, hogy Freiligrath nyilvánosan eloszlassa a Vogttal való közösség vállalásának még a látszatát is. De Freiligrath megelégedett azzal, hogy újra felvegye a baráti kapcsolatot Marxszal; egyebekben pedig megmaradt tartózkodó álláspontján, amit maga Marx is megkönnyített neki: ettől fogva lehetőség szerint igyekezett elkerülni, hogy Freiligrath neve belekeveredjék a Vogt-ügybe.

Másképp zajlott le azonban az az osszeszólalkozás, amely Marx és Lassalle között támadt ugyanebben az ügyben. Marx utoljára az előző év novemberében írt Lassalle-nak az oly sokat vitatott olasz kérdésben, mégpedig ahogy maga is mondta, „nagyon gorombán”, s Lassalle megsertett érzékenységére magyarázta, hogy erre a levelére nem kapott tőle választ. Érthető, hogy Marx most, a „Nationalzeitung” támadásai után, szerette volna, hogy legyen összeköttetése Berlinben, s ezért megkérte Engelst, simítsa el a dolgot Lassalle-lal, aki, másokkal összehasonlítva, mégiscsak „lóerő”. Ez arra vonatkozott, hogy megelőzőleg egy Fischel nevezetű porosz joggyakornok jelentkezett Marxnál mint urquhartista, s felajánlotta jószolgálatait a német sajtóban. Lassalle, akinek Fischel üdvözletet vitt Marxtól, persze tudni sem akart „erről a tehetetlen és tudatlan egyénről”, mert bárhogy is viselte magát Fischel (akit egyébként nem sokkal utóbb halálos baleset ért) Londonban, de Németországban mindenesetre Koburg herceg irodalmi testőrségéhez tartozott, s ennek teljesen indokoltan igen rossz híre volt.

Mielőtt azonban Engels bármit is kezdeményezhetett volna, Lassalle maga írt Marxnak. Hosszú hallgatását elfoglaltságával mentette ki, s élénken követelte, hogy a Vogt-féle „rendkívül fatális históriában” végre már történjék valami, mert nagy hatással volt a nyilvánosságra. Igaz, hogy azoknál, akik ismerik Marxot, Vogt állításai nem ártanak, de annál inkább ártanak azoknál, akik nem ismerik; hiszen Vogt éppen elég művészien tűzdelte tele a vádjait félig igaz tényekkel, hogy az a kevésbé élesen látók szemében egész igazságnak tűnjék. Lassalle különösen két dolgot hangsúlyozott. Először is azt, hogy Marx maga is hibás, mert első szóra elhitte a Vogt ellen felhozott roppant súlyos vádakat egy olyan nyomorult hazugnak, amilyennek Blind, legalábbis utólag bizonyult. Ha tehát Marxnak nincs más bizonyítéka, akkor azzal kell kezdenie védekezését, hogy visszavonja a Vogt megvesztegethetőségére vonatkozó vádat. Lassalle elismerte, hogy valóban nagy önmegtagadás kell ahhoz, hogy az ember valakinek, aki oly súlyosan és oly igazságtalanul támadta meg, igazságot szolgáltasson, de Marxnak ezzel kell bebizonyítania jóhiszeműségét, ha nem akarja saját védekezését eleve hatástalanná tenni. Másodsorban Lassalle kifejtette, mennyire meg van ütközve azon, hogy Liebknecht olyan reakciós lapnak dolgozik, mint az „Allgemeine Zeitung”; ez a közönségben a csodálkozás és a méltatlankodás viharát fogja kiváltani a párttal szemben.

Amikor Marx ezt a levelet megkapta, még nem volt a kezében Vogt könyve, s így még nem tudta a dolgot teljesen áttekinteni. De érthetően nem túlságosan épületesnek tartotta, hogy azt várják tőle, először is állítson ki erkölcsi bizonyítványt Vogtnak, akinek bonapartista üzelmeiről más bizonyítékai is voltak, mint Blind pletykái. Azzal sem tudott egyetérteni, hogy Lassalle ilyen élesen elítéli Liebknechtnek az „Allgemeine Zeitung” részére végzett munkáját. Marx ugyan a legkevésbé sem volt ennek a lapnak barátja, mellyel mindkét „Rheinische Zeitung” idején a leghevesebben csatázott, de bármennyire is ellenforradalmi volt ez az augsburgi újság máskülönben, a külpolitika terén helyet engedett a legkülönbözőbb álláspontoknak. E tekintetben mindig is kivételes helyzetet foglalt el a német sajtóban.

Marx tehát bosszúsan azt válaszolta, hogy az ő szemében az „Allgemeine Zeitung” éppen olyan jó, mint a „Volkszeitung”; hogy be fogja perelni a „Nationalzeitung”-ot; hogy könyvet fog írni Vogt ellen, s az előszóban kijelenti: fütyül a német közönség véleményére. Most aztán Lassalle fogadta túlságos érzékenységgel ezeket az ingerült szavakat; tiltakozott az ellen, hogy egy kispolgári demokrata lapot, a „Volkszeitung”-ot együtt emlegessék „Németország leghírhedtebb szennylapjával”. Főképp azonban óva intette Marxot a „Nationalzeitung” elleni bírósági procedúrától, legalábbis addig, amíg a Vogt elleni irodalmi cáfolat meg nem jelenik. Levelét azzal fejezte be, hogy reméli, Marx nem érez sértő szándékot levelében, hanem éppen ellenkezőleg, megérzi a „becsületes, őszinte, szívélyes” baráti szándékot.

De ebben Lassalle tévedett. Marx a legkeményebb kifejezésekkel írt erről a levélről Engelsnek, s Lassalle-lal szemben még azokat a „hivatalos vádakat” is kijátszotta, amelyeket annak idején Lewy hozott Londonba. Persze, olyan formában, hogy ezzel azt bizonyítsa: semmi elhamarkodott bizalmatlanság nem volt benne Lassalle-lal szemben, s nem engedte magát megtévesztetni sem ezen „hivatalos vádak”, sem más hasonló szóbeszéd által. Ámde e vádak természetére való tekintettel Lassalle nem tudott különösebb érdemet felfedezni abban, hogy Marx figyelmen kívül hagyta őket. Ezért aztán bosszút is állt Marxon, mégpedig önmagához méltó módon: egy éppoly szép, mint meggyőző leírásban képet adott arról az önfeláldozásról és hűségről, amelyet a legsivárabb reakció napjaiban a rajnai munkások irányában tanúsított.

Marx másképpen bánt Lassalle-lal, mint Freiligrathtal, de Lassalle is másképp cselekedett, mint Freiligrath. Legjobb belátása és lelkiismerete szerint adott tanácsot, s annak ellenére, hogy tanácsát elvetették, nem kevésbé iparkodott tettekkel is segíteni.

Nemsokára bebizonyosodott, hogy Lassalle-nak igaza volt, amikor Marxot figyelmeztette: ne forduljon a porosz bíróságokhoz. Marx Fischel közvetítésével megbízta Weber jogtanácsost, hogy adja be a „Nationalzeitung” elleni keresetét az ottani városi bíróságnál; de még azt sem érte el, amit Vogt az augsburgi kerületi bíróságnál, vagyis hogy panaszát egyáltalában tárgyalják.

A városi bíróság kinyilvánította, hogy a vád „tényállás hiányában” elutasítandó, mert a sértő kijelentéseket nem maga a „Nationalzeitung” tette, e kijelentésekben csupán „más személyek” szavainak „puszta idézése” foglaltatik. A felsőbb törvényszék ezt a lapos hülyeséget ugyan visszautasította, de csak azért, hogy magasabb fokú hülyeséggel tegyen túl rajta: határozatot hozott, hogy Marxra nézve egyáltalában nem sértő, ha egy zsaroló és hamisító banda „fékentartó és felsőbbséges” fejének nevezik. Miután pedig ebben a csodálatos indokolásban a legfelsőbb bíróság képtelen volt „jogi tévedést” találni, Marxot panaszával egyetemben minden fokon kisemmizték.

Most már csak az maradt Marx számára hátra, hogy irodalmi úton szálljon perbe Vogttal. Ez a munka aztán majd az egész éven át foglalkoztatta. A Vogt által összehordott üres fecsegések és pletykák megcáfolására Marxnak három világrésszel kellett kiterjedt levelezést folytatnia; csak 1860. november 17-én tudta befejezni könyvét, amelynek egyszerűen a „Herr Vogt” (Vogt úr) címet adta. Ez az egyetlen önálló írásműve, amely eddig még semmiféle utánnyomásban nem jelent meg, s amelyből valószínűleg már csak igen kevés példány van forgalomban. Ennek az a magyarázata, hogy ehhez az önmagában is terjedelmes könyvhöz (tizenkét sűrűn nyomtatott ív, de ez, Marx véleménye szerint, szokásos szedéssel a duplájára is felment volna) még részletes kommentárok is kellenének, hogy minden célzását és hivatkozását meg lehessen érteni.

Ez azonban nem feltétlenül éri meg a fáradságot. Azok az emigrációs históriák, amelyekre Marxnak ki kellett térnie, mert támadója rákényszerítette, ma már nagyrészt joggal feledésbe merültek, s az ember nehezen szabadul meg a kellemetlen érzésektől, látván, hogy ennek az embernek olyan rágalmak ellen kell védekeznie, amelyek még a cipőtalpa szegélyére sem ejthettek foltot. De ugyanakkor persze ez a mű az irodalmi ínyenceknek ritka élvezetet is nyújt. Mindjárt az első oldalon valóságos shakespeare-i szellemességgel lovagolja ki azt a témát, hogy

„Karl Vogt őstípusa, a halhatatlan Sir John Falstaff, zoológiái újjászületésekor nem vesztett anyagban semmit.” (lásd Marx: Herr Vogt, 20. old.)

És Marx nem válik egyhangúvá; a régi és az új irodalomban való óriási olvasottsága egyik nyilat a másik után szolgáltatja neki, s ezekkel holtbiztosán veszi célba a hitvány rágalmazót.

A „gyülevész bandáról” is elmondja Marx a magáét. Kisül, hogy ez egy vidám diáktársaság volt, amely a baden-pfalzi felkelés leverése után 1849—1850 telén akasztófahumorával bűvölte el a genfi szépnemet, és rémítgette a genfi nyárspolgárokat, de már tíz évvel azelőtt kimúlt. Ártatlan csínyeikről e társaság egyik hajdani tagja, Sigismund Borkheim, aki most tehetős kereskedőként Londonban él, kedélyes képet vetett papírra, amit aztán Marx mindjárt könyvének első fejezeteben le is közölt. Borkheimben egyébként hű barátra lelt, aminthogy különben is megvolt az az elégtétele, hogy az emigráció sok tagja nyújtott neki segítséget, nemcsak Angliában, hanem Franciaországban és Svájcban is, függetlenül attól, hogy más tekintetben távol álltak tőle, vagy éppenséggel teljesen ismeretlenek voltak. Segítőtársai közül név szerint meg kell emlékeznünk a többi között Johann Philipp Beckerről, a svájci munkásmozgalom harcedzett veteránjáról is.

Lehetetlenség azonban, hogy itt egyenként felsoroljuk, hogyan leplezte le Marx Vogtnak minden ármányát és cselét, úgyhogy egy fikarcnyi sem maradt belőlük. Egyébként sokkal fontosabb volt ennél a megsemmisítő ellentámadás. Kimutatta ugyanis, hogy Vogt propagandája — tudatlanságában éppúgy, mint alávalóságában — csak a hamis Bonaparte által kiadott jelszavak visszhangja. A Tuileriákban talált és a második császárság bukása után a nemzetvédelmi kormány által kiadott iratok között rábukkantak egy elismervényre is, amely szerint Vogt 1859 augusztusában 40 000 frank júdáspénzt kapott a „decemberi hős” titkos alapjaiból: feltehetően magyar forradalmároknak a közvetítése révén, ha egyébként el akarjuk fogadni a Vogtra nézve legkedvezőbb magyarázatot. Vogt különösen Klapkával volt barátságban, s nem értette meg, hogy a német demokráciának más a viszonya Bonapartéhoz, mint a magyarnak, és ennek megengedhető volt olyasmi, ami amannál gyalázatos árulásnak számított.

De bármint is állt a helyzet Vogt indokaival, sőt, még ha nem is kapott a Tuileriákban készpénzt, Marx mégis a leghatározottabban és teljesen megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy Vogt propagandája egészen a bonapartista jelszavakon alapult. Ezek a fejezetek, az akkori európai viszonyokra vetett reflektorfényekkel, Marx könyvének legértékesebb részei, amelyek még ma is gazdag tanulságokat nyújtanak. Lothar Bucher, aki az idő tájt inkább ellenséges, mint baráti viszonyban volt Marxszal, a könyv megjelenése után e fejezeteket kortörténeti kompendiumnak nevezte. Lassalle pedig, a maga becsületes és nyílt módján, „minden tekintetben mesteri dologként” üdvözölte a művet, s beismerte, most már egészen indokoltnak és rendben levőnek tartja, hogy Marx meg van győződve Vogt megvesztegethetőségéről, mert Marx ennek „hatalmas erejű belső bizonyítékát” adta. Engels kijelentette, hogy ez a könyv még a „Brumaire tizenyolcadikáját” is felülmúlja; stílusa egyszerűbb, s ahol kell, éppen olyan hatásos, — egyáltalában ez Marx legjobb polemikus írása. Történelmileg azonban nem ez lett Marx legjelentősebb polémiája; a „Vogt úr” egyre inkább eltűnt az árnyékban, míg a „Brumaire tizennyolcadikája”, és különösen az „Anti-Proudhon” [„A filozófia nyomorúsága“] egyre ragyogóbb fényben tündököl. Ez részben a tárgyon múlt, hiszen végül is a Vogt-ügy mégiscsak jelentéktelen epizód volt, de részben Marxon magán is múlt, Marx nagyvonalúságán, és kisebb gyengeségein is.

Marxnak nem adatott meg, hogy a polémiának arra az alacsony fokára szálljon le, amelyen a filisztereket kell meggyőzni, holott ez esetben éppen arról volt szó, hogy nagyot üssön a nyárspolgárok előítéletein. Ahogy Marxné egyik levelében kissé naivan, de annál találóbban írta, ez a könyv csak „az összes jelentékeny embereket” győzte meg, vagyis más szavakkal: mindazokat, akiket amúgy sem kellett meggyőzni, hogy Marx nem az a semmiházi, akit Vogt akart belőle csinálni, de elég ízlésük és eszük volt, hogy a mű irodalmi kiválóságait élvezzék;

„még Ruge, a régi ellenség is jó tréfának nevezte a könyvet”,

írta Marx felesége. De a hazai jóembereknek a könyv túl magas volt, s köreikbe alig hatolt be. Még a szocialistaellenes törvény idejében is előfordult, hogy még olyan igényes írók is, mint Bamberger és Treitschke, a Vogt-féle „gyülevész banda” jelszót vonultatták fel a német szociáldemokrácia ellen.

Ehhez járult még az a válogatott balszerencse, amely Marxot minden üzleti ügyben — és legalábbis ez esetben nem saját hibáján kívül — üldözte. Engels mindenáron azt akarta, hogy a könyvet Németországban nyomassák és adják ki, ami az akkori sajtóviszonyok közt már lehetséges lett volna, s Lassalle is ugyanezt tanácsolta. Lassalle elsősorban a kisebb költségeket vette tekintetbe, Engels viszont nyomósabb okokkal is érvelt:

„Most már számtalan tapasztalatunk volt az emigráns irodalommal — mindig ugyanaz a hatástalanság, mindig csak az ablakon kiszórt pénz és munka, s ráadásul a bosszúság [...] Mit ér nekünk a Vogtnak adott válasz, ha senki sem látja?” (1860. szept. 15. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 507. old.)

De Marx ragaszkodott ahhoz, hogy a könyvet egy fiatal londoni német kiadónak adja, 25 font nyomdaköltség megelőlegezése, s a haszonban, illetve a veszteségben való egyenlő részesedés mellett. Az előleghez Borkheim 12 fonttal, Lassalle 8 fonttal járult hozzá. A fiatal cég azonban olyan gyenge lábon állt, hogy nemcsak a németországi terjesztést nem látta el megfelelően, hanem hamarosan fel is oszlott; Marx aztán nemcsak az előlegből nem látott viszont egy fillért sem, hanem még a kiadó egyik társának bírósági megkeresésére körülbelül ugyanannyit kellett ráfizetnie, mert elmulasztott írásbeli szerződést kötni, s most a vállalat összes terheiért felelőssé tették.

Amikor a Vogttal való viszály elkezdődött, egyik barátja, Imandt azt írta Marxnak:

„Nem szeretném, ha engem arra ítélnének, hogy erről írjak, s igazán csodálkozni fogok, ha neked sikerül ebbe a kásába belenyúlni.”

Hasonló módon próbálták lebeszélni Marxot egyes orosz és magyar emigránsok is. Ma szinte kísértésben van az ember azt kívánni, hogy bárcsak hallgatott volna e hangokra. Igaz, hogy ez a pokoli hercehurca néhány új barátot szerzett neki, s nevezetesen ismét helyreállította baráti kapcsolatait a londoni Munkás Művelődési Egylettel, ezzel szemben életének nagy művét inkább hátráltatta, mint előmozdította, noha — vagy éppen azért, mert — sok áldozatot kívánt erőben és időben, minden igazi haszon nélkül. Ugyanakkor ez az ügy saját otthonában is súlyos bajokat okozott.

Az „arcátlan támadás és a vele járó szörnyű bosszúságok” sokkal súlyosabban viselték meg Marxnét, aki teljes lélekkel csüggött férjén, mint magát Marxot. A Vogt-ügy sok álmatlan éjszakájába került ennek a bátor asszonynak, s bármily derekasan is tartotta magát, mégis összecsuklott, alighogy az utolsó tollvonást megtette a terjedelmes kézirat másolatán, melyet ő készített el a nyomda számára. A megvizsgálására kihívott orvos megállapította, hogy himlője van, s így a gyermekeknek azonnal el kellett hagyniuk a házat.

Borzasztó napok következtek. A gyermekeket Liebknechték vették magukhoz, s Marx vállalta magára Lenchen Delmuthtal együtt felesége ápolását. A beteg kimondhatatlanul szenvedett az égő fájdalmaktól, az álmatlanságtól, a halálos aggodalomtól férje miatt, aki nem tágított ágya mellől; rettenetes gyötrelem volt az is, hogy teljesen tiszta öntudat mellett érzékei felmondták a szolgálatot. Egy hosszú hét múltán végre bekövetkezett a megmentést hozó krízis, hála annak a körülménynek, hogy kétszer is be volt oltva. A betegség lezajlása után az orvos kijelentette, hogy ez az iszonyatos betegség még szerencse is volt. Mert bár a hónapok óta tartó idegfeszültség okozta, hogy Marxné a fertőzést valahol, egy boltban vagy az omnibuszon felszedte, de enélkül a betegség nélkül idegállapota még sokkal veszélyesebb betegségre, ideglázra vagy más hasonlóra vezetett volna.

Alighogy gyógyulni kezdett, Marxot verte le a lábáról a kiállott félelem, a számtalan gond és a mindenféle gyötrelem. Ekkor lépett föl először krónikus májbaja heveny formában. Az orvos ezt is a folytonos izgalomnak tulajdonította. A „Vogt úr”-on egy fillért sem keresett, ezzel szemben a „New York Tribune” megint egyszer félgázsira szorította, s a hitelezők szinte ostrom alatt tartották. Felgyógyulása után elhatározta, hogy, mint felesége írta Weydemeyernének, megpróbál egy „rablóhadjáratot indítani Hollandiába, az ősök, a dohány és a sajt hazájába”; hátha sikerül nagybátyjától egy kis pénzmagot szerezni.

Ez a levél 1861. március 11-én kelt (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 155. és 162—164. old.); a belőle sugárzó derűs humor kézenfekvő bizonyítéka Jenny Marx „rugalmas természetének”, amely éppen úgy sajátja volt neki is, mint férjének. Weydemeyeréknek az amerikai száműzetésben szintén kijutott a bajból és a gondból. Most, hogy hosszú évek hallgatása után újra jelentkeztek, Marx felesége sietett kiönteni a szívét barátnőjének, „a bátor és hű élettársnak, a harcos és türelmes feleségnek”. Megírta, hogy minden nyomorúságuk s fájdalmuk közepette létük „fénypontja”, életük „naposabb oldala” — ázások öröm, amelyet gyermekei szereztek — tartotta benne a lelket. A tizenhétéves Jenny inkább apjára hasonlított

„sötét, fénylő, dús hajával, s ugyanilyen sötét, ragyogó, szelíd szemével, kreol bőrével, amely azonban élénk, igazi angol színeket vett fel”.

A tizenöt éves Laura inkább az édesanyja hasonmása volt

„hullámos, göndörödő, gesztenyebarna hajával, s zöldesen csillogó szemével, amelyben mintha mindig örömtüzek lángolnának.“

„A nővérek mindketten kitűnnek igazán viruló színeikkel, s valóban annyira nem hiú egyik sem, hogy magamban gyakran csodálkozom rajtuk, annál is inkább, mert a kedves mamájukról fiatalabb éveiben, amikor még az ifjúság teljében volt, nem mondhatom el ugyanezt.”

De bármennyi örömet szerzett is a szüleinek a két nagyobb lány, „az egész ház bálványa és kedvence” mégis a legkisebb leány, Eleanor vagy becenevén Tussy volt.

„A kicsi éppen akkor született, amikor szegény drága Edgarom itthagyott bennünket, és a kisöcs iránt érzett minden szeretet, minden gyengédség most a kis húgocskára szállt át, akit a nagyobb lányok csaknem anyai gonddal ápolgattak. De az is biztos, hogy alig akad kedvesebb gyermek, bájos, mint egy festmény, keresetlen, élénk humorú. Különösen kitűnik a gyerek kedves beszédével és mesélgetésével. Ezt a »Grimm-testvérek«-től tanulta, akik éjjel-nappal vele vannak. Mindnyájan rekedtek és szédültek vagyunk a sok meseolvasástól, de jaj nekünk, ha a »Pancimanci«-ból, vagy a »Rigócsőrű királyfi«-ból, vagy a »Hófehérké«-ből csak egy szótagot is kihagyunk. E mesék útján a gyermek az angol mellett, amely benne van a levegőben, megtanulta a német nyelvet is, amelyet rendkívül szabatosan és pontosan beszél. Károly igazi kedvence a kicsi, és kacagása, csacsogása sok gondját elfelejteti...”

Azután megemlékszik Jenny Marx a ház jószelleméről, Lenchen Demuthról is.

„Kérdezze csak meg a kedves férjét, ő megmondhatja, hogy micsoda kincsem van Lenchenben. Tizenhat éve jóban-rosszban kitartott mellettünk.”

A pompás levél a barátokról szóló beszámolóval fejeződik be, akiket, amennyiben nem méltányolták kellőképpen az ő Karlját, igazi asszonymódra sokkal szigorúbban ítél meg, mint maga Marx.

„Nem szeretem a félrendszabályokat”

— írja Jenny asszony; s ezen az alapon a maga részéről teljesen szakított a Freiligrath-család nőtagjaival.

Időközben a hollandiai „rablóhadjárat” Philips bácsinál meglehetősen jól sikerült. Marx onnan Berlinbe ment azzal a tervvel kapcsolatban, amelyet Lassalle már ismételten felvetett, hogy ti. alapítsanak egy önálló pártlapot. Ennek hiányát különösen az 1859-es válság idején nagyon is érezték, s most lehetőség nyílt megvalósítására a Vilmos király trónraléptekor, 1861 januárjában kiadott amnesztiarendelet révén. Ez az amnesztia ugyan nagyon szegényesen ütött ki, telve volt csapdákkal és hátsóajtókkal, de azt mindenesetre lehetővé tette, hogy a „Neue Rheinische Zeitung” szerkesztői hazatérhessenek Németországba.

Lassalle Berlinben „nagy barátsággal” fogadta Marxot, de maga a „hely” továbbra is „személyesen ellenszenves” maradt Marxnak. Semmi nagyvonalú politika, csak civakodás a rendőrséggel és ellentétek a katonaság és a civilek között.

„A Berlinben uralkodó hang — írja Marx — nyegle és frivol. Az országgyűlési kamarákat megvetik.” (Engelshez, 1861. máj. 7. Lásd. MEGA, III. rész, 3. köt., 17. old.)

A jelenlegi porosz képviselőház, mondja a továbbiakban, a maga Simsonjaival és Vinckéivel „különleges keveréke a hivatali szobának és a tanteremnek” (Engelshez, 1861. máj. 10. Lásd uo., 21. old.), még az 1848-as „egyezkedőkhöz” hasonlítva is, holott azok sem voltak éppenséggel titánok. De ebben a mostani törpe-istállóban mindössze két-három, legalábbis tisztességesnek látszó figura van, az egyik oldalon Waldeck, a másikon Wagener és Don Quijote von Blankenburg. Mindazonáltal Marx úgy vélte, hogy érezni lehet a levegőben az általános felvilágosodás leheletét, és a közönség jó részénél a polgári sajtóval való nagy elégedetlenséget; legkülönbözőbb rendű és rangú emberek elkerülhetetlennek tartják a katasztrófát. Az ősszel esedékes választásokon feltétlenül megválasztják a régi „egyezkedőket”, akiktől a király, mint vörös republikánusoktól nagyon fél, s lehet, hogy az új katonai törvényjavaslatok körül komolyra fordul a dolog. Így tehát Marx megfontolandónak tartotta Lassalle újság-tervét.

De nem olyan keretek között, mint Lassalle tervezte. Lassalle ugyanis Marx mellett szintén főszerkesztő akart lenni, s harmadik főszerkesztőül Engelst is elfogadta volna, de csak azzal a feltétellel, hogy Marx és Engels ne szavazhassák le, mert különben mindig kisebbségben maradna. Valószínű, hogy Lassalle ezt a kalandos tervet — amely az újságot eleve halva született gyermekké tette volna — csak futó beszélgetés közben vetette fel, ez azonban nem is különösen érdekes, mert Marx amúgy sem volt hajlandó Lassalle befolyásának érvényesülését biztosítani. Úgy látta, hogy Lassalle-t elvakította az a tekintély, amelyre bizonyos tudományos körökben „Herakleitosz”-a révén és egy másik, ingyenélő körben pedig jó konyhája és borai révén szert tett, s nem tudja, hogy a nagyközönség szemében rossz híre van.

„Ezenkívül — írja Marx Engelsnek — önhittsége, hogy mindig neki van igaza; teljes elmerültsége a spekulatív fogalomba (ez a fickó éppenséggel egy új, négyzetre emelt hegeli filozófiáról álmodozik, amelyet ő fog megírni); megfertőzöttsége a régi francia liberalizmussal, terjengős tolla, tolakodása, tapintatlansága stb. Lassalle, mint a szerkesztők egyike, szoros fegyelem alatt, hasznos lenne. Máskülönben csak blamáljuk magunkat vele.” (1861. máj. 7. Lásd uo., 18. old.)

így számolt be Marx a Lassalle-lal folytatott tárgyalásairól, s hozzátette, még nem adott végleges választ, hogy ne sértse meg vendéglátóját, hanem haladékot kért, amíg Engelsszel és Wilhelm Wolff-fal nem tanácskozza meg a dolgot. Engelsnek is hasonló meggondolásai voltak, mint Marxnak, s óvatosságra intette barátját.

Különben is az egész terv csak légvár volt, ahogy ezt egyszer Lassalle előérzetére hallgatva mondta. A porosz amnesztiarendelet buktatói közé tartozott az is, hogy bár megengedte — félig-meddíg elfogadható feltételekkel — a forradalmi évek menekültjeinek büntetlen hazatérését, de honosságukat, amelyet a porosz törvények alapján tíz évi külföldi tartózkodás után elvesztettek, nem adta vissza. Aki tehát ma hazatért, azt rosszkedvében bármelyik rendőrbasa holnap megint a határon túlra kergethette. Marx esetében még az is súlyosbította a helyzetet, hogy már néhány évvel a forradalom előtt, igaz, hogy a porosz rendőrség nyomására, de mégis kifejezetten kérte elbocsátását a porosz állam kötelékéből. Most Lassalle, mint Marx megbízott képviselője, eget-földet megmozgatott, hogy megszerezze neki a porosz állampolgárságot; evégett szépen körüludvarolta mind von Zedlitz berlini rendőrfőnököt, mind gróf Schwerin belügyminisztert, az „új éra” legtekintélyesebb oszlopát, de eredménytelenül! Zedlitz kijelentette, hogy Marx naturalizációjának nincs más akadálya, csak a „köztársasági vagy legalábbis nem rojalista érzelmei”. Amikor pedig Schwerin grófot arra kérte Lassalle, hogy ne folytassa ugyanazt a „meggyőződés miatti inkvizíciót és politikai nézetek miatti üldözést”, amit elődeinél, Manteuffelnél és Westphalennél oly élesen elítélt, akkor a gróf Lassalle-nak ezen nyoniatékos érvelésére szárazon csak annyit válaszolt, hogy „legalábbis ez idő szerint semmiféle különös ok sem forog fenn, amely nevezett Marx visszahonosítását indokolttá tenné”. Abban persze igazuk volt ezeknek az obskúrus minisztereknek, gróf Schwerinnek is, csakúgy mint elődeinek, Kühlwetternek és Manteuffelnek, hogy az olyan államszervezet, mint a porosz, nem viselhette el nevezett Marxot.

Berlinből Marx még egy kis kitérőt tett a Rajna vidékére, meglátogatta régi barátait Kölnben, és idős, élete utolsó napjait élő édesanyját Trierben; május elején azonban már visszatért Londonba. Remélte, hogy most sikerülni fog véget vetni a család hajszolt sorsának, és be tudja fejezni könyvét. Berlinben végre nyélbe ütötte az összeköttetést a „Wiener Presse”-vel, ami eddig mindig meghiúsult; a lap megígérte, hogy a vezércikkeket egy fonttal, a tudósításokat ennek felével fogja honorálni; ugyanakkor a „New York Tribune”-nal való összeköttetése is megélénkülni látszott. Ez a lap ismételten úgy közölte le cikkeit, hogy kifejezetten utalt kiváló voltukra.

„Különös szokása ezeknek a jenkiknek — jegyezte meg Marx —, hogy saját tudósítóiknak bizonyítványt állítanak ki.” (Engelshez, 1861. nov. 6. Lásd. uo., 43. old.)

A „Wiener Presse” is „nagy ügyet csinált” cikkeiből. De azért a régi adósságokat sohasem tudta teljesen letörleszteni, és a bevételek kiesése a betegsége idején meg a németországi utazása napjaiban hozzájárult „a régi sz** újabb felduzzasztásához”; az Engelsnek küldött újévi üdvözletét azzal a szitkozódással kísérte, hogy a maga részéről a pokolba kívánja ezt az új esztendőt, ha a régihez lesz hasonlatos.

Ámde az 1862-es év nemcsak hasonlatos volt az előzőhöz, hanem még felül is múlta megpróbáltatásokban. A „Wiener Presse” — a Marx körül csapott nagy reklámja ellenére —, ha lehet, még piszkosabbnak bizonyult, mint az amerikai újság. Már márciusban ezt írja Marx Engelsnek:

„Nem bánom, hogy a legjobb cikkeimet nem hozzák le (noha mindig úgy írok, hogy lehozhatnák). De anyagilag tűrhetetlen, hogy négy-öt cikk közül csak egyet közölnek és honorálnak. Így rosszabbul járok, mint az, akit soronként fizetnek.” (1862. márc. 6. Lásd uo., 61. old.)

A „New York Tribune”-nal pedig az év folyamán minden összeköttetés megszakadt; ennek okát részleteiben ma már nem lehet megállapítani, általában azonban az amerikai polgárháborúval függött össze.

Jóllehet így ez a háború személyesen igen rosszkor jött Marxnak, mégis nagyon élénk rokonszenvvel üdvözölte.

„Ne áltassuk magunkat — írta Marx néhány évvel később tudományos fő művének előszavában. — Miként a XVIII. századi amerikai függetlenségi háború harci riadó volt az európai középosztály számára, úgy a XIX. századi amerikai polgárháború harci riadó az európai munkásosztály számára.” (Lásd Marx: A tőke, I. köt.)

Engelsszel folytatott levélváltásából is láthatjuk, hogy milyen beható figyelemmel kísérte a háború menetét. A katonai részletkérdésekben szívesen vette Engels fölvilágosításait, mert magát laikusnak tartotta a harcászatban. S ami mondanivalója Engelsnek e téren volt, az még ma is rendkívül érdekes és értékes, mind történelmileg, mind politikailag; így pl. a katonai, illetve milícia-kérdést egészen a velejéig világította meg a következő szavakkal:

„Csak kommunista módon berendezkedett és nevelt társadalom közelítheti meg kellőképpen a milícia-rendszert, ám még ez sem érheti el teljesen.” (Engels—Marxhoz, 1868. jan. 16. Lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 13. old.)

De ugyanakkor bebizonyosodott itt az a mondás is, bár másképp, mint a költő értette, hogy csak a mérsékletben mutatkozik meg igazán a mester.

Ugyanis éppen az a mesteri tudás, amellyel Engels a katonai kérdésekben ítéletet mondott, mérsékelte és korlátozta átfogó látókörét. Az északi államoknak oly nyomorúságos volt a hadvezetése, hogy Engels nemegyszer tartott a vereségüktől.

„Ami engem a jenkiknél minden siker mellett megzavar — írta 1862 májusában —, az nem a katonai helyzet önmagában véve; hiszen ez csak következménye annak a lazaságnak és tompaságnak, amely az egész Északon mutatkozik. Hol van a nép forradalmi lendülete? Hagyják magukat elpáholtatni, s még alaposan büszkélkednek is a kapott veréssel. Hol van az egész Északon csak egyetlen jele annak, hogy ezek az emberek komolyan vesznek bármit is? Ilyet Németországban még a legrosszabb időkben sem láttam. Mintha a jenkik, éppen a legjobban annak örülnének, hogy majd az állam hitelezőit meg fogják rövidíteni.” (Marxhoz, 1862. máj. 12. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 68—69. old.)

Júliusban már úgy vélte, hogy Észak számára mindennek vége, szep- temberben pedig azt írta, hogy ezek a déli fickók, akik legalább tudják, hogy mit akarnak, szinte hősöknek tűnnek az Északon uralkodó lagymatag viszonyok mellett.

Ezzel szemben Marx rendületlenül bízott az északiak győzelmében. Szeptemberben a következőket felelte Engelsnek:

„Ami a jenkiket illeti, én változatlanul azon a véleményen vagyok, hogy Észak győz [...] Az a mód, ahogyan Észak a háborút folytatja, pontosan olyan, amilyen várható volt egy polgári köztársaságtól, ahol a csalás olyan sokáig szuverénül uralkodott. A Dél mint oligarchia, alkalmasabb a hadviselésre, kiváltképp azért, mert ez olyan oligarchia, ahol az egész termelőmunkát a négerek végzik, s a négymillió fehér ember hivatásos kalóz. Mindamellett a fejemet tenném rá, hogy ezek a fickók húzzák a rövidebbet.” (1862. szept.10. Lásd uo., 101, 102. old.)

S Marxnak lett igaza azzal a nézetével, hogy végső soron a háborút is a gazdasági viszonyok, a hadviselő felek gazdasági viszonyai döntik el.

Ez a csodálatos tisztánlátás annál bámulatra méltóbb, mert ugyanebből a levélből az is kitűnik, hogy Marx akkor milyen nyomasztó nélkülözések között élt. Mint Engelsnek írja, olyan lépésre szánta el magát, amilyenre sem addig, sem azután soha: polgári foglalkozás után nézett, sőt, bizonyos kilátása is volt, hogy egy angol vasúti irodában alkalmazzák. A dolog azonban hajótörést szenvedett — s Marx nem tudta, hogy ezt szerencsének vagy balszerencsének tekintse-e — olvashatatlan kézírásán. De a nyomor nőttön-nőtt. Marx maga is szüntelenül betegeskedett; régi májrohamain kívül fájdalmas, hosszú évekig újra meg újra jelentkező kelések kezdték kínozni; ugyanakkor félni kellett, hogy a teljesen kilátástalan helyzet súlya alatt felesége újból összeroppan. A gyerekeknek még az iskolába járáshoz szükséges ruhájuk és cipőjük sem volt meg; míg barátnőik a világkiállítás évében alaposan kiszórakozták magukat, addig nekik ínségükben minden látogatótól remegniük kellett. A legidősebb leány, aki most már elég felnőtt volt, hogy a helyzetet teljesen átlássa, nagyon szenvedett tőle, és szüleinek háta mögött megpróbálta magát színésznővé kiképeztetni.

Így aztán megbarátkozott Marx azzal a gondolattal, amelyet már régen fontolgatott, de leányainak nevelésére való tekintettel mindig újra el is odázott. Elhatározta, hogy a háziurat, aki már a végrehajtót küldte a nyakára, bútorainak átengedésével elégíti ki, a többi hitelezővel szemben csődöt jelent, a két nagyobb leánynak egy ismerős angol család közvetítésével nevelőnői állást szerez, Lenchen Demuthot elbocsátja és máshová szegődteti, ő maga pedig feleségével és legkisebb lányával a szegény néposztályok igényeinek megfelelően berendezett bérkaszárnyába költözik.

De Engels elhárította e végső, kétségbeesett lépések bekövetkeztét. 1860 tavaszán elvesztette édesapját, ennélfogva előnyösebb helyzetbe jutott (bár persze nagyobb reprezentációs kötelezettségekkel) az Ermen & Engels cégnél, s ugyanakkor kilátása nyílt arra is, hogy később társtulajdonosként beléphet a céghez. Ám az amerikai válság nyomasztó volt, s érzékenyen csökkentette jövedelmét. 1863 első napjaiban nagy csapás is érte: elvesztette Mary Burnst, azt a forrón szeretett ír munkáslányt, akivel szabad szerelemben tíz éve együtt élt. Mélységesen megrendülve írta Marxnak:

„Ki sem tudom fejezni, hogy mit érzek. A szegény leány szíve egész melegével szeretett.” (1863. jan. 7. Lásd uo., 117. old.)

De Marx — s ez mindennél jobban bizonyítja, hogy mennyire fojtogatták a bajok — nem felelt olyan részvevően, mint Engels joggal elvárhatta; csak néhány belsőleg hűvös szóval érintette a halálesetet, s aztán részletesen ecsetelte a saját kétségbeejtő helyzetét; ha nem jut hozzá valami nagyobb összeghez, írja, akkor legfeljebb még két hétig húzhatja háztartása fenntartását. Természetesen maga is „förtelmesen egoistának” találta, hogy barátját ilyen pillanatban ezekkel a dolgokkal zaklatja.

„De végül is mit tehetek? Egész Londonban nincs egyetlen ember sem, akivel legalább szívem szerint kibeszélhetném magamat, a saját házamban a hallgatag sztoikust játszom, hogy ellensúlyozzam a másik oldalról jövő kitöréseket.” (1863. jan. 8. Lásd uo., 117—118. old.)

Engelst mégis bántotta, hogy Marx ilyen „fagyosan fogadta” az ő nagy szerencsétlenségét, s ebből nem is csinált titkot válaszában, mellyel néhány napot késett. Nagyobb összeggel nem rendelkezik, írta aztán, mindamellett tett néhány javaslatot, hogy Marxot kisegítse szorultságából.

Most ő késlekedett kissé a válasszal, de csak azért, hogy a kedélyek valamennyire megnyugodjanak, nem mintha megmakacsolta volna magát hibájában. Ellenkezőleg, becsületesen beismerte, hogy hibázott, csak a „szívtelenség” gyanúját utasította vissza. Ebben, és egy későbbi levelében elmondta mindazt, amitől a feje zúgott; egyúttal megtalálta a tapintatos, békítő szavakat; hiszen világos volt, hogy Engelst mélyen sérti az is, hogy Marx felesége a részvétnek egyetlen szavát sem intézte hozzá kedvese halálakor.

„Az asszonyok különös teremtmények — írta Marx — még azok is, akik sok ésszel áldattak meg. Reggel annyira megsiratta a feleségem Maryt és a Te veszteségedet, hogy teljesen megfeledkezett a saját bajairól, amelyek éppen ezen a napon kulmináltak; este meg szentül hitte, hogy rajtunk kívül senki a világon nem szenvedhet, akinek a házában nincs ott a végrehajtó és nincsenek gyermekei.” (1863. jan. 28. Lásd uo., 123. old.)

De Engels már egyetlen engesztelő szóra megbékült:

„Ha az ember annyi évig együtt él egy asszonnyal, lehetetlenség, hogy ne érezze borzalmasnak a halálát. Úgy éreztem, hogy vele együtt eltemettem ifjúságomat is. Amikor a leveledet megkaptam, Mary még nem volt elhantolva. Meg kell hogy mondjam, leveled egész héten nem ment ki a fejemből, nem tudtam elfelejteni. Mindegy, az utolsó leveled jóvá tette, s örülök, hogy Maryvel együtt nem vesztettem el a legrégibb és legjobb barátomat is.” (1863. jan. 26. Lásd uo., 121. old.)

Ez volt e két férfi barátságában az első és az utolsó feszültség.

Engels „rendkívül merész művelettel” összehozott 100 font sterlinget, ezzel legalább annyira kihúzta Marxot a csávából, hogy nem kellett bérkaszárnyába költöznie. Az 1863-as éven aztán nagy nehezen keresztülvergődött. Év végén meghalt az édesanyja; amit azonban tőle örökölt, az nem lehetett különösebben jelentős. Némi nyugalmat csak az a 800—900 font szerzett, amelyet Wilhelm Wolff hagyott végrendeletében Marxra, mint fő örökösére.

A Marx és Engels által mélyen meggyászolt Wolff 1864 májusában halt meg. Még ötvenöt éves sem volt; mozgalmas életének viharai közepette sohasem kímélte magát, s mint Engels fájdalmasan megállapította, az az önfejű kötelességtudat, amellyel tanítói hivatását betöltötte, erősen siettette a végét. A manchesteri németek nagyon szerették, és így az exilium kemény megpróbáltatásai után egészen kedvező életkörülmények közé jutott; ezenkívül úgy látszik, hogy apai örökségét is csak röviddel halála előtt kapta kézhez. Marx később „feledhetetlen barátom, a proletariátus bátor, hű, nemes előharcosa Wilhelm Wolff emlékének” ajánlotta halhatatlan mesterművének első kötetét (Lásd Marx: A tőke. 1. köt.), amelynek zavartalan megírását Wolff utolsó baráti szolgálata jelentősen elősegítette.

Végleg persze most sem volt száműzve a gond, de olyan szívettépő, agyatőrlő formában, mint ezekben az utolsó években, nem üldözte többé Marxot. Engels ugyanis 1864 szeptemberében Ermensékkel ötéves szerződést kötött, mely a cég társtulajdonosává tette, úgyhogy ugyanazzal a fáradhatatlan, de immár teltebb kézzel segíthetett, ha szükség volt rá.

A legnagyobb szorongatottság idején, 1862 júliusában Lassalle visszaadta Londonban Marx látogatását.

„Hogy megőrizzünk bizonyos dekorumot vele szemben, feleségemnek minden megmozgathatót be kellett tennie a zálogházba”,

írta Marx Engelsnek (1862. júl. 30. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 82. old.).

Lassalle-nak sejtelme sem volt ezekről a siralmas körül- ményekről; a látszatot, amelyet Marx és felesége maguk körül keltettek, elfogadta valóságnak. Lenchen Demuth, a gondos házitündér sohasem felejtette el ennek a vendégnek az áldott étvágyát. Így aztán „szörnyű helyzet” keletkezett, s nem vet árnyékot Marxra — különösen Lassalle fellépésével kapcsolatban, aki túlzott szerénységben sohasem szenvedett —, ha nem tudott szabadulni attól a hangulattól, amelyben Schiller azt mondta Goethéről: Milyen könnyen ment ennek az embernek minden, s milyen nehezen kell nekem mindenért megküzdenem!

Lassalle úgy látszik csak a búcsúzáskor, több heti vendégeskedés után jött rá, hogy mi a helyzet. Felajánlotta segítségét, s az év végéig 15 fontot; ezenkívül felhatalmazta Marxot, hogy tetszés szerinti összegű váltót intézvényezzen rá, ha a kifizetéséről Engels vagy más valaki gondoskodik. Marx megpróbált ily módon Borkheim útján 400 tallért szerezni, de ekkor már Lassalle levélben attól tette függővé a hozzájárulását, hogy „az előre nem látott körülmények kizárására, minden eshetőségre való tekintettel” Engelstől írásbeli kötelezvényt kapjon, miszerint nyolc nappal a váltó esedékessége előtt kifizeti neki a fedezetet. A szóbeli biztosítékkal szemben megnyilvánuló bizalmatlanság bizonyára nem érintette Marxot kellemesen, de Engels kérte, hogy „ilyen szamárságok” miatt ne izguljon, s azonnal kiállította a kívánt írásbeli kezességet.

Ennek a financiális ügynek a további története nem egészen világos; Marx azt írja október 29-én Engelsnek, hogy Lassalle „nagyon haragszik”, s a fedezetet saját címére kéri, mert nincs bankárja; november 4-én pedig arról értesíti Engelst, hogy Freiligrath hajlandó a 400 tallért Lassalle-nak továbbítani. A rákövetkező napon azt feleli Engels, hogy „holnap” 60 fontot küld Freiligrathnak. Ugyanakkor azonban mindketten a váltó „megújításáról” beszélnek s úgy látszik, hogy e körül nem volt minden egészen rendben. Legalábbis Lassalle 1864. április 24-én egy harmadik személynek úgy nyilatkozott, hogy immár két éve nem levelezik Marxszal, mert „pénzügyekből kifolyólag” feszült viszonyban vannak. Valóban, Lassalle utoljára 1862 végén írt Marxnak; ekkor elküldte neki a „Was nun?” (Mit tegyünk most?) című röpiratát. Ez a levél nem maradt ránk, de 1863. január 2-i levelében Marx említést tesz róla Engelsnek, mondván, hogy ebben Lassalle egy könyv visszaküldését kérte. Június 12-én, ugyancsak Engelshez küldött levelében, Marx élesen megbírálja Lassalle agitációját, majd ezt írja:

„Az év eleje óta nem tudtam rászánni magamat, hogy ennek az embernek írjak.” (Lásd uo., 146. old.)

Ezek szerint Marx politikai okokból szakította meg a levelezést Lassalle-lal.

A két különböző kijelentésben azért nem kell tulajdonképpeni ellentétet keresnünk; valószínűleg az egyik ok tetézte a másikat. Azok a rendkívül kellemetlen körülmények, amelyek között Marx és Lassalle utoljára személyesen találkoztak, bizonyosan hozzájárultak politikai nézeteltéréseik kiéleződéséhez. Ezek a nézeteltérések amúgy is növekedtek, vagy legalábbis nem csökkentek azóta, hogy Marx Berlinben meglátogatta Lassalle-t.

1861 őszén Lassalle beutazta Svájcot és Olaszországot; Zürichben megismerkedett Rüstowval és Caprera szigetén Garibaldival; Londonban jártakor felkereste Mazzinit is. Úgy látszik, hogy az olasz „akciópártnak” egy meglehetősen fantasztikus, soha végre nem hajtott terve iránt érdeklődött, amelynek értelmében Garibaldi áttette volna szabadcsapatait Dalmáciába, hogy onnan fellázítsa Magyarországot. Magától Lassalle-tól nem maradt fenn erre nézve semmi hiteles okmány. De legrosszabb esetben is csak valami múló ötletről lehetett szó, mert Lassalle egészen más dolgokat forgatott a fejében, amelyeknek a kivitelezése érdekében már londoni utazása előtt két előadást tartott.

Lassalle-nak minden olasz históriánál sokkal inkább szívügye volt, hogy Marx együttműködését ezekhez a terveihez megnyerje. Csakhogy Marx még hozzáférhetetlenebbnek bizonyult, mint az előző évben. A Lassalle által még mindig tervezett lapnak jó fizetésért szívesen lett volna angol levelezője, de anélkül, hogy bármily felelősséget vagy politikai együttműködést vállaljon, mert Lassalle-lal semmiben sem egyezett, csak néhány egészen távol fekvő fő célkitűzésben. Nem kevésbé elutasítóan fogadta annak a munkások között végzendő agitációnak a tervét is, amelyet neki Lassalle kifejtett. Lassalle — mondta Marx — túlságosan befolyásoltatja magát a közvetlen körülmények által: az olyan törpe elleni harcot, mint Schulze-Delitzsch, akarja agitációjának központjává tenni — az állami támogatást akarja szembeállítani az önsegéllyel. Ezzel csak azt a jelszót újítja fel, amellyel Franciaországban a katolikus szocialista Buchez a negyvenes évek igazi munkásmozgalma ellen harcolt. Ha Lassalle ismét kitűzi zászlajára a chartisták követelését, az általános választójogot, akkor félreismeri az angol és a német viszonyok közötti különbséget, s nem érti meg, hogy a második császárság milyen tanulságokkal szolgált e választójog tekintetében. Azzal pedig, hogy megtagadja a természetes összefüggést a korábbi német mozgalommal, a szektaalapítók hibájába, Proudhon hibájába esik, mert a reális bázist nem az osztálymozgalom valódi elemeiben keresi, hanem bizonyos doktrinér recepttel akarja előírni e mozgalom menetét.

Lassalle azonban nem hagyta magát elijeszteni. Folytatta agitációját, mégpedig 1863 tavaszától kifejezetten munkásagitáció címen. Sőt, még azt a reményt sem adta fel, hogy Marxot mégis meggyőzi ügyének helyességéről, mert levelezésük megszakadása után is rendszeresen elküldte Marxnak agitációs írásait. De ezek olyan fogadtatásban részesültek, amilyenre Lassalle nem is gondolhatott. Marx az Engelshez írt leveleiben annyira élesen ítélte el Lassalle-nak e füzeteit, hogy az olykor a legkeserűbb igazságtalanságig fokozódott. Fölösleges, hogy itt belemenjünk a Marx és Engels közötti levélváltásban bármikor fellapozható, kevéssé örvendetes részletkérdésekbe. Elég annyi, hogy Marx Lassalle írásait azzal a megjegyzéssel intézte el, ha egyáltalában elolvasta őket, hogy egy első gimnazista plágiumai; de előfordult, hogy el sem olvasta, kijelentvén, hogy ilyen iskolai dolgozatokra kár időt fecsérelni. Pedig hát ezek a Lassalle-féle füzetek azóta száz- meg százezer német munkást ajándékoztak meg új élettel!

Csak a leglaposabb álszenteskedés intézheti el ezt a kérdést azzal az ostoba fordulattal, hogy Marxnak, mint Lassalle tanítójának, joga volt így beszélni Lassalle-ról. Marx nem volt emberfölötti ember, s maga sem akart más lenni, csak ember, akitől semmi emberi nem idegen. Éppen a gondolkozás nélküli szajkózás volt az, amit ő el tudott viselni! Sőt, Marx szellemében nem kevésbé, hanem jobban tiszteljük őt, ha helyreigazítjuk azt az igazságtalanságot, amelyet elkövetett, mintha megtoroljuk azokat az igazságtalanságokat, amelyeket ellene követtek el. S Marx maga is többet nyer, ha elfogulatlan kritikával a mélyére nézünk Lassalle-hoz való viszonyának, mintha azokat a betű szerinti szajkózókat követjük, akik — Lessing hasonlatával élve — a mester papucsával a kezükben cammognak az általa kitaposott úton.

Marx tanítója is volt Lassalle-nak, meg nem is. Bizonyos szempontból Marx ugyanazt elmondhatta volna Lassalle-ról, amit állítólag Hegel mondott a halálos ágyán tanítványainak: Csak egy ember volt, aki megértett, és az is félreértett. Lassalle kétségtelenül a legzseniálisabb tanítvány volt mindazok közül, akiket Marx és Engels megnyertek maguknak, de világnézetük alfáját és ómegáját, a történelmi materializmust soha nem fogta fel teljes világossággal. Valójában sohasem tudott megszabadulni a hegeli filozófia „spekulatív fogalmától”, s bármennyire is megértette a proletár osztályharc világtörténelmi jelentőségét, ez a megértés nála csak idealista gondolkodási formákban ment végbe, olyanokban, amelyek elsősorban a polgári korszakra jellegzetesek: a filozófia és a jogtudomány gondolkodási formáiban.

Ezzel függ össze az is, hogy mint közgazdász meg sem közelítette Marxot, közgazdasági elméleteit nem értette teljesen, vagy éppenséggel egészen félreértette. Marx e tekintetben néha túl enyhén, legtöbbször azonban túl szigorúan ítélte meg Lassalle-t. Marx például azt mondta, hogy Lassalle „lényeges félreértésekkel” reprodukálta az ő értékelméletét. Ehelyett inkább azt mondhatnánk, hogy Lassalle egyáltalában nem értette meg ezt az elméletet. Lassalle csak azt vette ki belőle, ami jogbölcseleti világnézetének megfelelt: hogy az általános társadalmi munkaidő, amely az értéket hozza létre, szükségessé teszi a társadalom közös termelését, hogy a munkás megkaphassa munkája teljes hozadékát. Marx számára viszont az általa kifejtett értékelmélet volt a nyitja a tőkés termelés minden rejtélyének, ez volt az a fonál, amelynek segítségével nyomon lehetett követni az értéknek és az értéktöbbletnek a képződését, bebizonyítva róla, hogy világtörténeti folyamat, amely a tőkés társadalmat szükségszerűen megdönti, és szocialista társadalommá változtatja. Lassalle nem látta meg a használati értéket előállító munka és a csereértéket előállító munka közötti különbséget, nem értette meg az áruban foglalt munka kettős jellegét, holott Marx számára ez volt a politikai gazdaságtan megértésének ugrópontja. Ennél a döntő pontnál mutatkozott meg a legnagyobb különbség, amely Lassalle-t Marxtól elválasztotta: a jogbölcseleti felfogás és a közgazdasági, materialista felfogás közötti különbség.

Más közgazdasági kérdésekben viszont Marx túl élesen ítélte el Lassalle gyengéit, így például azt a két fő pillért, amelyekre agitációja támaszkodott: Lassalle ún. „vasbértörvényét” és az állami hitelekkel létesítendő termelőszövetkezeteket. Marx úgy vélte, hogy Lassalle az előbbit az angol közgazdászoktól, nevezetesen Malthustól és Ricardótól vette át, az utóbbit pedig Buchez francia katolikus szocialistától. Ténylegesen azonban Lassalle mind a két elgondolását a „Kommunista Kiáltványból” merítette.

Ricardo a Malthus-féle népesedési elméletből (amely szerint az emberek száma mindig gyorsabban szaporodik az élelmiszerek mennyiségénél) vezette le azt a törvényt, hogy az átlagos munkabér annyi, amennyi az illető nép szokásai alapján a létfenntartáshoz és a fajfenntartáshoz feltétlenül szükséges. A bértörvénynek ezen indokolását, vagyis egy állítólagos természeti törvényen alapuló indokolását Lassalle sohasem vette át; ő éppen úgy harcolt Malthus népesedési törvénye ellen, mint Marx és Engels. Csak a kapitalista társadalomra nézve, csak a „jelenlegi körülmények között, a munkakínálat és munkakereslet uralma mellett” hangsúlyozta a bértörvény „vastörvény” jellegét, s ezzel a „Kommunista Kiáltvány” nyomdokaiban járt.

Marx csak három évvel Lassalle halála után mutatta ki a bértörvénynek a kapitalista társadalom tetőfokán kialakuló rugalmas jellegét, csak ekkor fejtette ki, hogy a munkabérek felső határát a tőke értékesítési szükségletei szabják meg, alsó határát pedig azok a nélkülözések, amelyeket a munkás még elviselni képes, anélkül, hogy azonnal éhen ne haljon. E határokon belül a bér magasságát nem a népesség természetes hullámzása határozza meg, hanem az az ellenállás, amelyet a munkások a tőkével szemben, a munkaerőből minél több megfizetetten munkát kisajtolni akaró, állandóan megnyilvánuló tőkés tendenciával szemben kifejtenek. Ezzel azonban a proletariátus felszabadító harca szempontjából egészen más jelentőségre tesz szert a munkásosztály szakszervezeti szervezkedése, mint Lassalle neki tulajdonítani akart.

E közgazdasági kérdésben tehát Lassalle csak elmaradt Marx mögött. Ezzel szemben termelőszövetkezeteivel súlyos félreértésnek esett áldozatul. Nem Buchez-től vette át a gondolatot, s nem is tekintette általános gyógyírnak, hanem úgy vélte, hogy ez a termelés társadalmasításának a kezdete, ugyanolyan szempontok alapján, amilyenekre a „Kommunista Kiáltvány” hivatkozik, amikor a hiteleknek az állam kezében való összpontosításáról, és nemzeti gyárak létesítéséről beszél. De a „Kommunista Kiáltvány” ugyanakkor említést tesz számos más rendszabályról is,

„amelyek gazdasági szempontból elégteleneknek és tarthatatlanoknak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek. Ezek a rendszabályok természetesen országonként különbözők lesznek.“

Lassalle viszont az ő termelőszövetkezeteiben látta azt a „szerves mustármagot, amely ellenállhatatlanul hajtja előre, és bontakoztatja ki önmagából az egész további fejlődést”. Ezzel Lassalle elárulta, hogy „meg van fertőzve a francia szocializmussal”, hiszen feltételezte, hogy az árutermelés talaján ki lehet küszöbölni az árutermelés törvényeit.

Lassalle közgazdasági tévedései (amelyekre itt csak néhány főbb pontban utalhattunk) nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy elkedvetlenítsék Marxot. Mert amit ő már régen tisztázott, azt Lassalle ismét bizonytalanná tette. Ezzel kapcsolatos nyers megjegyzései teljesen indokoltak. Ámde Marx, érthető haragjában, nem vette észre azt, hogy Lassalle politikája — minden elméleti félrecsúszása mellett is — alapjában véve azonos az ő politikájával. Egy már létező mozgalom legvégső pontjához kapcsolódni, s így előrelendíteni ezt a mozgalmat — ez ugyanaz a gyakorlat volt, amelyet Marx maga is mindig javasolt, s 1848-ban meg is valósított. Lassalle nem befolyásoltatta magát erősebben a „közvetlen körülmények” által, mint Marx annak idején, a forradalmi években. Abból a vádból, hogy Lassalle mint szektaalapító megtagadott minden természetes összefüggést az előző mozgalommal, annyi az igazság, hogy Lassalle az agitációjában sohasem említette sem a Kommunisták Szövetségét, sem a „Kommunista Kiáltványt”. De a „Neue Rheinische Zeitung” több száz számában ugyanilyen eredménytelenül keresnénk a Szövetség és a „Kommunista Kiáltvány” megemlítését.

Engels a két férfiú halála után igazságot szolgáltatott Lassalle taktikájának, habár csak közvetve, de annál csattanósabban. Amikor 1886—1887-ben az Egyesült Államokban egy nagyon zavaros programmal rendelkező, de igen tömeges proletármozgalom kezdett kialakulni, Engels a következőket írta régi barátjának, Sorgénak:

„Minden, a mozgalomba újonnan belépő ország számára az első döntő lépés mindig az, hogy a munkások önálló politikai pártot alakítsanak, mindegy milyen úton, csak valóban munkáspárt legyen.” (1886. nov. 29.)

S ha ennek a pártnak az első programja még rendkívül zavaros és fogyatékos is, ez elkerülhetetlen, de csak átmeneti baj, írta a továbbiakban Engels. Hasonlóképpen nyilatkozott más amerikai elvtársaknak is: a marxista elmélet nem az egyedül üdvözítő dogma, mondta, hanem a fejlődési folyamat elemzése; nem kell az első felfejlődés elkerülhetetlen zavarosságát még azzal is fokozni, hogy az embereket olyan dolgok megemésztésére kényszerítjük, amelyeket pillanatnyilag képtelenek megérteni, de hamarosan úgyis megtanulnak.

Ezzel kapcsolatban Engels hivatkozik arra a példára, amelyet ő és Marx a forradalom éveiben adtak.

„Amikor 1848 tavaszán visszatértünk Németországba, a demokrata párthoz csatlakoztunk, mert ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy szavaink a munkásosztály fülébe eljussanak. A párt leghaladottabb szárnyát alkottuk, de mégiscsak egy szárnyát." (lásd uo. 468. old.)

S ahogy annak idején a „Neue Rheinische Zeitung” hallgatott a „Kommunista Kiáltványról”, ugyanúgy most Engels is óva intett attól, hogy az amerikai mozgalomba bedobják; a „Kiáltvány”, mondta, csakúgy mint majdnem minden rövidebb Marxtól és tőle származó írás ma még Amerikában túl nehezen érthető; az amerikai munkások csak most kerülnek a mozgalomba, még egészen csiszolatlanok, s különösen elméletileg rendkívül elmaradottak:

„Most közvetlenül a gyakorlatra kell támaszkodni, s ehhez egészen új irodalomra van szükség [...] Ha az ottaniak már valamennyire is a helyes úton lesznek, akkor a »Kiáltvány« majd nem téveszti el hatását, de most csak kevesekre hatna” (Sorgéhoz, 1887. márc. 10. Lásd Briefe und Auszüge aus Briefen, 257. old.)

Amikor pedig Sorge azt az ellenvetést tette, hogy őrá, mint fiatal fiúra, a „Kiáltvány” már megjelenésekor igen mély hatással volt, Engels ezt feleli:

„Ti negyven év előtt németek voltatok, német elméleti érzékkel, s ezért volt akkor hatása a »Kiáltvány«-nak; ezzel szemben más népeknél — jóllehet lefordították franciára, angolra, flamandra, dánra stb. — teljesen hatástalan maradt.” (1887. máj. 4. Lásd uo., 262. old.)

Ámde ebből az elméleti érzékből 1863-ban, az ólmos elnyomatás hosszú évei után, már csak nagyon kevés maradt meg a német munkásosztályban; neki is hosszas nevelésre volt szüksége, hogy újra megértse a „Kiáltványt”.

De abban, amit Engels a Marxra való állandó és teljesen helytálló hivatkozással a „fő dolognak” nevez valamely újonnan keletkező munkásmozgalomban, abban Lassalle agitációját nem érheti vád. Jóllehet mint közgazdász messze elmaradt Marxtól, mint forradalmár azonban egészen egyenrangú volt vele, hacsak azért nem akarjuk gáncsolni, hogy a forradalmi tetterő nyughatatlan féktelensége felülmúlta benne a tudományos kutató fáradhatatlan türelmét. Valamennyi írásművét — az egy „Herakleitosz”-át kivéve — közvetlen, gyakorlati felhasználásra szánta.

S Lassalle az agitációját mindig az osztályharc széles és szilárd bázisára építette, ezen agitáció vitathatatlan céljául mindig a politikai hatalomnak a munkásosztály által való meghódítását tekintette. Korántsem írta elő a mozgalom menetét bizonyos doktrinér recept alapján — miként Marx a szemére vetette —, hanem azokhoz a „tényleges elemekhez” kapcsolódott, amelyek már maguktól is megmozgatták a német munkásokat: az általános választójoghoz és a szövetkezeti kérdéshez. Az általános választójogot, mint a proletár osztályharc emelőjét, Lassalle sokkal helyesebben ítélte meg, mint, legalábbis az ő idejében, Marx és Engels. És bármilyen ellenvetéseink vannak egyébként a Lassalle-féle, állami hitellel támogatott szövetkezetek ellen, ezek mégis a következő helyes alapgondolaton épültek — s itt Marxnak néhány évvel később elhangzott szavait idézzük —:

„Ahhoz, hogy a dolgozó tömegeket megmenthesse, a szövetkezeti munkát nemzeti méretűvé kell fejleszteni, következésképpen nemzeti eszközökkel kell elősegíteni.” („A Nemzetközi Munkásszövetség Alapító Üzenete”)

„Szektaalapítónak” Lassalle csak kívülről nézve látszhatott, azon időnként túláradó tisztelet következtében, amellyel hívei körülvették, de ebben legalább nem ő az igazi és a tulajdonképpeni bűnös. Éppen eleget fáradozott azért, hogy „a tökfejűek szemében ne testesüljön meg a mozgalom egyetlen személy alakjában”. Lassalle nemcsak Marxot és Engelst akarta megnyerni a maga agitációs munkájának, hanem Buchert, Rodbertust és másokat is; ha mégsem tudott szellemileg egyenrangú társakra szert tenni, úgy természetes volt, hogy a munkások hálája a személyi kultusznak nem mindig ízléses formáját öltötte. Igaz, hogy nem is az az ember volt, aki a saját érdemeit véka alá rejti; azzal az önmegtagadással, amellyel Marx a maga személyét állandóan az ügy mögé helyezte, Lassalle nem rendelkezett.

Mindezeken kívül még egy döntő szempontot kell mérlegelnünk: a liberális burzsoáziának a porosz kormány ellen folytatott látszólag heves küzdelmét, amely Lassalle agitációját kiváltotta.

1859 óta Marx és Engels fokozott figyelemmel kísérték a német ügyeket, de mint ezt leveleik egészen 1866-ig tanúsítják, mégsem volt meg az igazi kapcsolatuk velük. A forradalmi években szerzett tapasztalataik ellenére még mindig számoltak a polgári, sőt a katonai forradalom lehetőségével; a német burzsoáziát ugyanúgy túlbecsülték, mint ahogy alábecsülték a nagyporosz politikát. Sohasem szabadultak meg fiatalkori benyomásaiktól: mindig az lebegett előttük, hogy rajnai hazájuk a modern kultúra büszke öntudatában mennyire lenézte az óporosz törzstartományokat. És minél inkább a cári világuralmi tervekre irányították a fő figyelmüket, annál hajlamosabbak voltak arra, hogy a porosz államot egyszerűen csak Oroszország provinciájának tekintsék. Magáról Bismarckról is feltételezték, hogy csak eszköze annak az orosz eszköznek, annak a „titokzatos Tuileriâk-beli embernek”, akiről már 1859-ben azt mondták, hogy úgy táncol, ahogy az orosz diplomácia fütyül. Az a gondolat, hogy a nagyporosz politika — minden egyéb megtámadhatósága mellett — olyan eredményekre vezethet, amelyek mind Párizsban, mind Pétervárott kellemetlen meglepetést okoznak, teljesen távol állt Marxtól és Engelstől. Amennyiben tehát még lehetségesnek vélték a polgári forradalmat Németországban, szükségszerű volt, hogy Lassalle zászlóbontását teljesen időszerűtlennek tartsák; és ha egyébként helyesen ítélték volna meg a körülményeket, senki nem csatlakozott volna hozzájuk készségesebben Lassalle-nál.

De Lassalle közelről látta a dolgokat, s helyesebben ítélte meg őket. Éppen abból a megállapításból indult ki — s ez hozta meg számára a győzelmet is —, hogy a haladó burzsoázia filisztermozgalma sohasem fog semmire sem vezetni, „ha mindjárt évszázadokig, vagy akár egész geológiai korszakokon át várakozunk is”. És Lassalle előre látta, hogy amennyiben elesik a polgári forradalom lehetősége, akkor Németország nemzeti egysége — ha ugyan akkor még egyáltalában sor kerülhet rá — csak dinasztikus átalakulás műve lehet. Ebbe az átalakulásba azonban, vélte Lassalle, az új munkáspártnak ékként kell befúródnia. Persze azzal, hogy a nagyporosz politikát már a Bismarckkal folytatott tárgyalásakor ki akarta csalogatni a síkos jégre, túllépte a politikai tapintat parancsait, mégha az elvet nem is sértette meg. Ezen aztán Marx és Engels joggal botránkozhattak meg, és valóban meg is botránkoztak.

Ami őket 1863—1864-ben Lassalle-tól elválasztotta, lényegében ugyanaz volt, mint 1859-ben: „A tényleges előfeltételek ellentétes értékelése.” Ennek folytán el kell vetnünk a személyes ellenségeskedés látszatát, noha éppen ezt vélhetnénk kiolvasni Marxnak ebben az időben elhangzott nagyon kemény ítéleteiből. Leküzdeni azonban Marx sohasem tudta teljesen az ellenszenvét azon férfiúval szemben, akit a német szociáldemokrácia története mindig egyszerre fog emlegetni vele és Engelsszel. S ezt az ellenszenvet még a halál megbékítő ereje sem enyhítette tartósan.

Marx Freíligrathtól értesült Lassalle haláláról; 1864. szeptember 3-án megsürgönyözte Engelsnek, aki a következő napon így válaszolt Marxnak:

„Gondolhatod, mennyire meglepett ez a hír. Bármilyen volt is egyébként Lassalle személyében, irodalmilag, tudományosan — de politikailag kétségtelenül az egyik legjelentősebb koponya volt Németországban. Számunkra a jelenben nagyon bizonytalan barátot, s a jövőben majdnem biztos ellenséget jelentett. De mindegy, mégis fájdalmasan érinti az embert, ha azt kell látnia, hogyan teszi tönkre Németország a legbaloldalibb párt valamennyi többé-kevésbé rátermett emberét. Micsoda örömben fognak kitörni a gyárosok és a progresszivista kutyák, hiszen Lassalle volt az egyetlen, akitől magában Németországban féltek.” (1864. szept. 4. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 188. old.)

Marx csak néhány nappal később, szeptember 7-én felelt:

„Lassalle balsorsa ezekben a napokban sehogy sem akart kimenni a fejemből. Hiszen mégiscsak a régi gárdából való volt, s ellenségeink ellensége [...] Egyebek mellett az is bánt, hogy az utóbbi években kapcsolatunk nem volt zavartalan, igaz, az ő hibájából. Másrészt nagyon örülök annak, hogy ellenálltam a különböző oldalról jövő bujtogatásnak, s »diadalévében« egyszer sem támadtam meg. Az ördög tudja — a csoport mindig kisebb lesz, és sehol semmi utánpótlás.” (lásd uo., 190. old.)

Hatzfeldt grófnét a következő szavakkal vigasztalta Marx:

„Fiatalon halt meg — harc közben —, mint Achilles.” (lásd „F. Lassalle. Nachgelassene Briefe und Schriften”, 3 köt., 409. old.)

Amikor nem sokkal később Blind, ez az örökös fecsegő, Lassalle rovására fontoskodni akart, Marx így utasította rendre:

„Mi sem áll tőlem távolabb, hogy olyan embert, mint Lassalle, s agitációjának igazi tendenciáját megmagyarázni próbáljam egy nevetséges paprikajancsinak, aki mögött semmi sincs, csak a saját árnyéka. Ellenkezőleg, meg vagyok győződve arról, hogy Kari Blind úr csak a természet által ráruházott hivatásának tesz eleget, amikor belerúg a halott oroszlánba.” (Lásd M—E. Műv. XIII. köt. 1. rész, 20. old. [oroszul])

S még néhány évvel később is, Schweitzerhez írt levelében elismerte: Lassalle „halhatatlan érdeme”, hogy 15 év után újra életre keltette a német munkásmozgalmat, jóllehet agitációjában „nagy hibákat” követett el.

De aztán elkövetkeztek olyan idők is, amikor Marx még keserűbben és még igaztalanabbul ítélte meg a halott Lassalle-t, mint valaha is az élőt. Így hát megmaradt a kínos utóíz, s ez csak abban a felemelő gondolatban oldódik fel, hogy a német munkásmozgalom sokkal erőteljesebb, semmint hogy még a leghatalmasabb koponya is teljesen ki tudná meríteni.

¹ Az „akciópártot” Mazzini alapította 1855-ben. E párt a forradalmi polgári demokratikus elemeket fogta össze az Itália újraegyesítéséért vívott harc időszakában. A XIX. század hetvenes éveiben bomlott fel. — A ford.
² I. Vilmos későbbi porosz királyról és német császárról van szó. — A ford. ³ Marx—Engels Műveinek első orosz kiadásában megjelentek Marxnak Lassalle-hoz e kérdésben írt levelei. Lásd a XXV. kötetet. — A ford.
⁴ Mehring nyilvánvalóan Engelsnek 1859. május 18-i, Lassalle-hoz intézett levelére gondol. Lásd M —E. Műv., XXV. köt., 262. old. (oroszul). — A ford.
⁵ Engelsnek a „Volk” 1859. augusztus 6-i és 20-i számában megjelent „Karl Marx: »A politikai gazdaságtan bírálatához«“ c. cikkéről van szó. — A ford.

Következő rész: Tizenegyedik fejezet — Az Internacionálé kezdete

Tartalomjegyzék