1. A lángész és a társadalom 2. Példa nélkül álló szövetség
Marx tehát Angliában második hazára talált. De azért ez esetben nem szabad a haza fogalmát túlságosan tág értelemben vennünk. Tény az, hogy forradalmi agitációjáért, amely nem utolsósorban az angol állam ellen is irányult, angol földön sohasem zaklatták. A „pénzsóvár és irigy kalmárnép” kormányában több önmegbecsülés és öntudatosság volt, mint a szárazföldi kormányokban, amelyek rossz lelkiismeretükben rendőrszuronnyal és bunkóval üldözik ellenfeleiket még akkor is, ha ezek csak a vitatkozás és propaganda területén maradnak.
Csakhogy más, mélyebb értelemben Marxnak nem volt többé hazája, amióta zseniális tekintete behatolt egészen, a polgári társadalom szívéig és májáig. A lángész sorsa e társadalomban nagyon nagy téma, s erről már igen sokféle nézet hangzott el, kezdve a filiszter istenfélő jámborságán, amely minden zseninek megjósolja a végső diadalt, és végezve Faust melankolikus szavaival:
Marx történelmi módszerével ebben a kérdésben is alaposabban beletekinthetünk a dolgok összefüggéseibe. A filiszter éppen azért jósol végső diadalt minden zseninek, mert filiszter; de ha a lángész nem lakol kereszten és máglyán, annak csak az az oka, hogy végül is filiszterré lett. A hátukat verdeső láthatatlan copf nélkül a Goethék és a Hegelek sohasem válhattak volna a polgári társadalom elismert nagyságaivá.
Büszkélkedhet a polgári társadalom — amely e tekintetben csupán valamennyi osztálytársadalom legjellegzetesebb formája — annyi érdemmel, amennyivel csak akar, de igazi hazát, barátságos otthont a lángésznek sohasem adott, és nem is adhatott. Hiszen a lángész legbensőbb lényegéből fakad, hogy az emberi őserő teremtő vágyával ostromolja a megszokottat, a hagyományost, hogy teljes erejéből döngeti azokat a korlátokat, amelyek nélkül az osztálytársadalom nem maradhat fent. Sylt szigetének magános temetője, a tenger által partra sodort ismeretlen halottak fekhelye, ezt a jámbor föliratot viseli kapuhomlokzatán: „A hazátlanok hazát lelnek a Golgota keresztfáján.” Ebben, öntudatlanul bár, de nagyon is találóan, benne van a zseni sorsa az osztálytársadalomban: hazátlanságában csak a Golgota keresztfáján lelhet hazára.
Kivétel persze, ha a lángész egy vagy más módon kiegyezik az osztálytársadalommal. Ha a polgári társadalom szolgálatába szegődött, hogy megdöntse a feudális társadalmat, akkor látszólag korlátlan hatalomra tett szert; ámde ez a hatalom pillanatok alatt szertefoszlott, amikor önkényesen kezdett cselekedni: mindazonáltal Szt. Ilona szirtjei között fejezhette be életét [Napóleon]. Volt olyan lángész is, aki magára öltötte a filiszter szalonkabátját, s akkor a szász nagyherceg államminiszterévé lehetett Weimarban [Goethe], vagy egyetemi tanárrá Berlinben [Hegel]. De jaj a büszke, a független, a megközelíthetetlen lángésznek, aki szembehelyezkedik a polgári társadalommal, aki a polgári társadalom belső alkatából meg tudja jövendölni annak közeli bukását, aki kikovácsolja a fegyvereket, melyek halálos csapást mérnek erre a társadalomra! Az ilyen zsenik számára a polgári társadalom csak kínpadot és szenvedéseket tartogat; s ha ezek a gyötrelmek külső formájukban kevésbé durváknak is tűnnek, mint az ókor keresztfái és a középkor máglyái, belsőleg ezerszer kegyetlenebbek amazoknál.
Ettől a végzettől a XIX. század zseniális emberei közül senki sem szenvedett többet, mint a legzseniálisabb: Karl Marx. Már közéleti szereplésének első évtizedében is állandóan meg kellett küzdenie a mindennapi nélkülözésekkel, s amikor Londonba költözött, a számkivetettség minden rémsége fogadta. Amit azonban valóban prométheuszi sorsának nevezhetünk, igazában csak fáradságos magasba emelkedése után kezdődött, amikor férfierejének teljében, éveken és évtizedeken át nap mint nap újra meg újra marcangolta az élet aljas nyomorúsága, a mindennapi kenyér megszégyenítő gondja. Halála napjáig sem sikerült neki, hogy mégoly szerény egzisztenciát teremtsen magának a polgári társadalom talaján.
Pedig mi sem állt tőle távolabb, mint az, amit a filiszter a közkeletű, léha értelemben „zseniális” életmódnak szokott nevezni. Hatalmas erejének méltó párja volt hatalmas szorgalma; éjjel-nappal dolgozott, s ez a túlfeszített munka már korán aláásta még az ő nagyon egészséges szervezetét is. A munkaképtelenség, mondta, halálos ítélet minden ember számára, aki nem barom, s ezt nagyon is komolyan gondolta. Amikor egyszer néhány hétig súlyos beteg volt, a következőket írta Engelsnek:
„Ebben az időben, amikor egészen munkaképtelen voltam, elolvastam Carpenter élettanát, Lord-ét szintén, Kölliker szövettanát, Spurzheim-től az agy és az idegrendszer anatómiáját, s Schwann és Schleiden-nek a sejtekről szóló könyvét.” (1864. júl. 4. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 182. old.)
És e soha ki nem elégíthető kutatási vágy mellett Marx később is mindig szem előtt tartotta azt, amit már fiatal korában mondott: az írónak nem szabad azért dolgoznia, hogy keressen, hanem azért kell keresnie, hogy dolgozhasson; a „kenyérkereset parancsoló szükségességét” Marx sohasem ismerte félre.
De minden erőfeszítése megtört az ellenséges világ gyanakvásán és gyűlöletén vagy — a legjobb esetben — félelmén. Még azok a német kiadók is, amelyek általában adtak valamit függetlenségükre, visszariadtak a hírhedt „demagóg” nevétől. Egyaránt rágalmazta őt valamennyi német párt, s ha tiszta alakjának körvonalai csak egy pillanatra is felbukkantak a mesterséges ködből, a szisztematikus agyonhallgatás alattomos gonoszsága azonnal megtette a magáét. Példa nélkül áll a történelemben, hogy ily hosszú időre s ily teljesen kiessen egy nemzet látóköréből annak legnagyobb gondolkodója.
Az az egyetlen kapcsolat, melynek révén Marx félig-meddig biztos talajt teremthetett volna magának Londonban, a „New York Tribune” számára végzett munkája volt: ez 1851-től több mint egy évtizedig tartott. A 200 000 előfizetővel rendelkező „Tribune” akkor az Egyesült Államok legolvasottabb és leggazdagabb lapjának számított; a lap elég komoly agitációt folytatott az amerikai fourierizmus érdekében, s így bizonyos fokig felülemelkedett egy tisztán kapitalista vállalkozás sivár anyagi szempontjain. A Marx számára megállapított feltételek alapjában véve nem is voltak kedvezőtlenek: hetenként két cikket kellett írnia, s minden egyes cikket két fonttal honoráltak. Ez körülbelül 200 font évi jövedelmet tett ki, ami elég lett volna Marx szűkös londoni megélhetésére. Freiligrath — aki akkoriban azzal hivalkodott, hogy kénytelenségből még mindig a „száműzetés keserű bifsztekjét” eszi — sem keresett eleinte többet kereskedelmi tevékenységével.
Arról persze szó sem esett, hogy Marxnak az amerikai újságtól kapott tiszteletdíja valamennyire is megfelel-e cikkei irodalmi és tudományos értékének. Egy tőkés lapvállalat csak a piaci árakkal számol, s ez rendjén is van a polgári társadalomban. Ennél többet Marx sem igényelt, de amit még a polgári társadalomban is megkövetelhetett, az a megkötött szerződés betartása volt — s talán munkájának kissé nagyobb megbecsülése is. Ezt azonban egyáltalában nem tapasztalhatta a „New York Tribune” és annak kiadója részéről. Dana elméletileg fourierista volt ugyan, de gyakorlatilag rideg yankee; szocializmusának nincs más célja, mondta egyszer Engels mérgében, mint a kispolgárok arcátlan becsapása. Dana gyakran hencegett Marxszal előfizetői előtt, sőt, nemegyszer még azt is megtette, hogy a Marxtól kapott leveleket, annak jogos bosszúságára, saját szerkesztőségi cikkeként adta ki. De annak ellenére, hogy nagyon jól tudta, mit jelent neki Marx mint munkatárs, ugyanazokat a tapintatlanságokat engedte meg magának vele szemben, amelyekre a kapitalista kizsákmányolok szoktak vetemedni a kizsákmányolt munkaerőikkel szemben.
Így például amint kissé rosszabb lett az üzletmenete, azonnal felére szállította le Marx honoráriumát, és csak azokat a cikkeket fizette meg, amelyeket valóban leközölt, de nem volt olyan ostoba, hogy mindent eldobjon, amit abban a pillanatban nem talált megfelelőnek. Ám még így is megtörtént, hogy három héten át, néha hat héten át Marx valamennyi beküldött cikke a papírkosárba került. Persze nem volt különb az a néhány német lap sem, amely — mint a „Wiener Presse” — átmenetileg helyet szorított Marxnak. Teljesen indokoltan mondhatta tehát, hogy az újságírással rosszabbul jár bármely kis firkásznál, akit soronként fizetnek.
Marx már 1853-ban vágyott néhány havi visszavonultságra, hogy tudományosan dolgozhassék:
„Úgy látszik — írja — nem fogom ezt elérni. Az állandó újságbafirkálás untat. Sok időmet elrabolja, szétforgácsol, és mégsem megyek vele semmire. Bármennyire is független akar lenni az ember — kötve van a laphoz és közönségéhez, különösen ha cikkenként fizetik, mint engem. A tisztán tudományos munka merőben más dolog.” (Clusshoz, 1853. szept. 15.)
És Dana szelíd kormánypálcájának uralma alatt végzett néhány évi munka után még sokkal élesebb hangnemben mondja:
„Igazán utálatos, ha az ember arra van kárhoztatva, hogy szerencsének kell tartania, amikor egy ilyen itatóspapír felveszi a sajkájába. Csontot zúzni, megőrölni és levest főzni belőle, mint a pauperek a dologházban — erre redukálódik az a politikai munka, amely az embernek ilyen vállalatnál bőven osztályrészül jut.” (Engelshez, 1857. jan. 23. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 167. old.)
Marx nemcsak a szűkös létfenntartásban, hanem egész egzisztenciájának bizonytalanságában is osztotta a modern proletár sorsát.
Ami azelőtt csak nagyjából volt ismeretes, azt most az Engelshez intézett levelei a legmegrázóbb módon föltárják: hogyan maradt egyszer szobafogságban, mert nem volt utcai ruhája vagy cipője, hogy más alkalommal még az a néhány fillérje is hiányzott, amelyen papírt vagy újságot szeretett volna venni, máskor meg hogyan kellett futkosnia bélyegért, hogy kéziratát elküldhesse a kiadónak. És emellett a szüntelen civakodás a piaci árusokkal és a kalmárokkal, akiknek nem tudta kifizetni a legszükségesebb élelmiszerek árát sem, nem is szólva a háztulajdonosról, aki folyton a végrehajtóval fenyegetődzött, s az állandó mentsvárról, a zálogházról, amelynek uzsorás kamatai még az utolsókat is elnyelték, és lehetetlenné tették, hogy a gond sötét árnyalakját elkergethesse háza küszöbéről.
Pedig a gond nemcsak a küszöbe előtt leskelődött, hanem még az asztalához is odatelepedett. Gyermekkorától gondtalan élethez szokott nemeslelkű felesége meg-megtántorodott az ádáz sors csapásai alatt, s nemegyszer gyermekeivel együtt a sírba kívánkozott. Marx levelei sokszor utalnak családi jelenetekre, s előfordult, hogy azt mondta, nincs nagyobb szamárság, mintha valaki, aki a közért dolgozik, megnősül, és kiszolgáltatja magát a magánélet apró nyomorúságainak. De minden alkalommal, mikor felesége panaszai türelmetlenné tették, egyúttal mentegette és igazolta is őt, hangsúlyozván, hogy asszonya sokkal többet szenved a helyzetükből fakadó leírhatatlan megalázásoktól, gyötrelmektől és félelmektől, hiszen előtte zárva vannak a tudomány mindenkor menekvést nyújtó csarnokai. Hogy gyermekeik nem részesülhetnek még az ifjúság apró örömeiben sem, az mindkét szülőnek egyformán fájt.
Bármennyire is szomorú volt ennek a nagy szellemnek az életsorsa, a tragikus magaslatokra csak azáltal emelkedett, hogy Marx az évtizedeken át tartó kínzó gyötrelmeket önként válallta, s elutasított magától minden kísértést, amely valamiféle polgári foglalkozás kikötőjében — akár a legbecsületesebb feltételek között is — menedéket biztosított volna neki. Amit erről mondhatott, azt egyszerűen és röviden, fellengős szavak nélkül így fejezte ki:
„Célomat tűzön-vízen keresztül kell követnem, s nem szabad a polgári társadalomnak megengednem, hogy pénzcsináló géppé tegyen.” (Weydemeyerhez, 1859. febr. 1. Lásd M—E. Műv. XXV. köt. 236. old. [oroszul].)
Ezt a Prométheuszt nem Héphaisztosz kovácsolta oda a sziklához, hanem olyan érc-akarat, amely a mágnestű biztonságával mutatta az emberiség legmagasabb céljait. Egész lénye hajlékony acél. Mi sem csodálatra méltóbb, mint amikor ugyanabban a levélben, amely azt a látszatot kelti, hogy összeroskadt siralmas nyomorában, egyszerre bámulatos rugalmassággal fölegyenesedik, és a legnehezebb problémákat annak a bölcsnek a lelki nyugalmával fejtegeti, akinek gondolkodó homlokát a legcsekélyebb gond sem szántja.
De azért természetesen nagyon is érezte az őt üldöző polgári társadalom galádságait. Ostoba sztoicizmus volna azt kérdezni: hát mit számítanak a Marx által elszenvedett gyötrelmek az olyan géniusznak, akit csakis az utókor igazolhat? De amilyen léha minden hiú irodalmárkodás, amely nevét lehetőleg naponta akarja látni az újságban, olyan életszükséglete minden teremtő erőnek, hogy megtalálja kibontakozásának terét, s a visszhangból, amelyet támaszt, új alkotásaihoz új erőt gyűjtsön. Marx nem volt erényes frázisokkal hivalkodó fecsegő, mint a rossz drámák és regények hősei, hanem életvidám, hús-vér ember, mint például Lessing. S így nem állt tőle távol az a hangulat, amelyben a haldokló költő legrégibb ifjúkori barátjának ezt írta:
„Nem hiszem, hogy engem olyan embernek ismer, aki mohón szomjúhozza a dicséretet. De az a hidegség, amelyet a világ egyesekkel szemben tanúsítani szokott, hogy semmi sincs a kedvére, ami tőlük jön — ez a hidegség ha nem is halálos, de dermesztő.”
Ugyanez a keserűség íratta Marxszal ötvenedik születésnapjának előestéjén: félszáz évvel a hátamon, s még mindig koldusszegényen! S ezért mondta egy ízben, hogy inkább szeretne száz ölnyire a föld alatt lenni, semmint így tovább vegetálni. Ezért szakadt ki belőle az a kétségbeesett jajkiáltás: legnagyobb ellenségének sem kívánja, hogy kénytelen legyen keresztülvergődni azon a gyilkos ingoványon, amely őt már nyolc hete fogva tartja, s valósággal megőrjíti, mert szellemi képességeit semmiségekkel felőrli, és munkaerejét megtöri.
Azért persze Marx sohasem lett „bánatos kivert kutyává”, ahogy alkalmilag gúnyolta magát, s ennyiben Engels joggal mondhatta, hogy barátja sohasem eresztette búnak a fejét. De az biztos, hogy amit Marx a maga kemény természetének nevezett, azt a balsors kohója izzította egyre keményebbé és keményebbé. Az ifjúkori munkái fölött lebegő derült égboltozatot mind több súlyos viharfelhő sötétítette el; gondolatai úgy csaptak ki belőle, mint a gyújtó villám, s az ellenségek, de nemritkán a barátok fölött mondott ítéletei olyan metsző élre tettek szert, hogy az nemcsak a gyenge lelkeket sérthette.
Ám akik ezért jéghidegszívü demagógnak nevezték, éppoly rossz nyomon haladtak, mint azok az őrmester-lelkek, akik ebben a nagy harcosban csak a díszgyakorlatok szürke figuráját látták.
Marx élete diadalát azonban nemcsak rendkívüli erejének köszönhette. Minden emberi számítás szerint egy vagy más módon végül mégis alul maradt volna, ha Engelsben nem talál olyan barátra, akinek áldozatos hűségéről csak a kettejük levélváltásának nyilvánosságra kerülése óta alkothatunk helyes képet.
S ennek a képnek hasonmását hiába keressük a történelemben. Pedig mindig voltak nagy történelmi barátságok, s a német történelem is ismer barátokat, akiknek életműve oly szorosan összeforrott, hogy lehetetlen különbséget tenni az „enyém” és a „tied” között. De azért mindig megmutatkozott a makacsságnak vagy az önfejűségnek vagy legalábbis a titkos ellenkezésnek valami nyers maradványa, amely tiltakozott az egyéniségnek — a költő szavai szerint „a legfőbb földi jónak” — a feladása ellen. Végső fokon Luther csak a lágyszívű tudóst látta Melanchthonban, és Melanchthon Lutherben csak a durva parasztot; ahhoz pedig teljesen tompa érzékűnek kellene lenni, hogy ne vegyük észre Goethe és Schiller levelezésében a nagy titkos tanácsos és a kis udvari tanácsos közötti rejtett diszharmóniát. De a Marxot és Engelst egybefűző barátságból az emberi esendőségnek még a legkisebb nyoma is hiányzott; s minél inkább egybefonódott gondolkodásuk és tevékenységük, annál inkább megmaradt mindegyikük egész embernek.
Külsőleg erősen különböztek egymástól. Engels, a szőke germán, magasra nyúlt, angolos modorú, s mint egy kortárs mondta, mindig gondosan öltözött férfi volt. Meglátszott rajta nemcsak a laktanya, hanem az iroda fegyelme is; vállalkozott volna arra, hogy hat kereskedelmi alkalmazottal ezerszer egyszerűbben osszon be bármely közigazgatási ágat, mint hatvan kormánytanácsossal, akiknek az írása olvashatatlan és minden könyvet úgy berondítanak, hogy az ördög sem igazodik el rajtuk. De a manchesteri tőzsdének ez a tiszteletre méltó tagja, aki részt vesz az angol burzsoázia üzleteiben és szórakozásaiban — a rókavadászataikban csakúgy, mint a karácsonyi lakomáikban —, megmaradt szellemi munkásnak és harcosnak, s egy városszéli házacskában rejtegeti féltett kincsét, egy ír leányzót, akinek karjában piheni ki magát, ha nagyon is belefárad mindeme nyüzsgésbe.
Ezzel szemben Marx erőteljes, köpcös, szemita eredetét eláruló villogó szemmel, ébenfekete oroszlánsörénnyel; külseje hanyag: megkínzott családapa, aki távol marad a világváros társadalmi életétől, emésztő szellemi munkában tölti napjait, amelytől alig ér rá szerény ebédjét elkölteni, s amely belenyúlván a késő éjjeli órákba, felőrli fizikai erejét is. Fáradhatatlan gondolkodó, akinek a gondolkodás a legnagyobb élvezet, s ebben igazi örököse Kantnak, Fichtének s főleg Hegelnek, akinek mondását gyakran ismételgeti:
„Még egy gonosztevőnek a bűnös gondolata is magasztosabb és nagyszerűbb az ég minden csodájánál.”
De őt gondolatai szüntelenül tettre serkentik: gyakorlatiatlan a kis dolgokban, annál gyakorlatibb a nagyokban; túlságosan gyámoltalan egy kis háztartás rendbeszedéséhez, de páratlan képességekkel rendelkezik olyan hadsereg verbuválására és vezetésére, amely arra hivatott, hogy a világot felforgassa.
Amilyen más stílusú emberek voltak, annyira különböztek egymástól mint írók is. A maguk nemében mindketten mesterei voltak a nyelvnek, sőt zseniális nyelvtehetségükkel sok idegen nyelvet, de még tájszólásokat is megtanultak. Engels e tekintetben még sokoldalúbb volt, mint Marx; amikor azonban az anyanyelvén írt, akkor a leveleiben is, de kiváltképp értekezéseiben nagyon fegyelmezetten ügyelt arra, hogy írásműveinek ruházatához ne tapadjon semmi külföldi pihe vagy akár csak pihécske — noha nem tette magáévá a „németesítő” nyelvtisztogatók bogarait. Könnyen és világosan írt, oly áttetsző tisztasággal, hogy szavainak mozgalmas sodrát mindenkor teljesen a fenékig át lehet tekinteni.
Marx hanyagabbul s ugyanakkor nehézkesebben is írt. Fiatalkori leveleiben még érezni — éppúgy, mint Heine korai leveleiben —, hogy küzd a nyelvvel; érettebb éveiben írt leveleiben pedig, különösen angliai tartózkodásától kezdve, alaposan keverte a németet angol és francia kifejezésekkel. Műveiben is több az idegen szó, mint amennyi elkerülhetetlen, s elég gyakran fordul elő bennük anglicizmus is, gallicizmus is. Mindazonáltal annyira mestere a német nyelvnek, hogy stílusa sokat veszít értékéből bármily fordítás révén. Amikor egyszer Engels Marx valamelyik művének egy fejezetét elolvasta olyan francia fordításban, amelyen maga Marx is még sokat faragott, azt mondta, hogy minden életereje, minden zamata elsikkadt a fordításban. Goethe egy ízben azt írta Frau von Steinnek: „A hasonlatok dolgában versenyre kelek Sancho Panza közmondásaival”; Marx viszont, ami a nyelvezet megragadó képszerűségét illeti, bátran versenyre kelhet a legnagyobb „hasonlatkészítőkkel”: Lessinggel, Goethével, Hegellel. Marx megértette Lessingnek azokat a szavait, hogy a tökéletes ábrázolásban a fogalom és a hasonlat úgy tartoznak össze, mint a férfi és a nő.
Igaz, hogy ezért aztán kellőképpen meg is rótta az egész egyetemi tudományos kar, kezdve a híres Wilhelm Roscher mesteren a legfiatalabb magántanárig, mondván, hogy csak teljesen határozatlan, „képekkel összetákolt formában” tudja magát érthetővé tenni. Marx az általa tárgyalt kérdéseket mindig csak annyira merítette ki, hogy az olvasót termékeny gondolkodásra késztesse. Szava olyan, mint a hullámok játéka a tenger bíbor mélysége fölött.
Engels mindenkor elismerte Marx felsőbbrendű géniuszát, mellette mindig csak a másodhegedűs akart lenni. De azért sohasem volt Marxnak csupán a segítője és értelmezője; önálló munkatársa volt, vele nem egyenlő, de egyenrangú szellem. Barátságuk kezdetén Engels egy döntő területen többet adott, mint kapott, s erről Marx húsz évvel később így írt:
„Te tudod, hogy először is nálam minden később jön, másodszor is én mindig a Te nyomdokaidban járok.” (1864. júl. 4. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 182. old.)
Engels a maga könnyebb fegyverzetében könnyebben is mozgott, éles szemével gyorsan felismerte valamely probléma vagy helyzet kulcskérdését, de ugyanakkor nem hatolt elég mélyre, hogy mindjárt át tudja tekinteni mindazokat az esetlegességeket, mindazokat az „azonban”-okat, amelyek még a legszükségszerűbb döntésnek is velejárói. A tettek embere számára persze az ilyen hiányosság tulajdonképpen nagy előny, s Marx sohasem határozott politikai kérdésekben anélkül, hogy ne tanácskozott volna Engelsszel, aki rendszerint azonnal a fején találta a szöget.
Marx általában elméleti kérdésekben is kikérte Engels tanácsát. Ámde a kettőjük közötti viszonynak megfelelően Engels ilyen természetű tanácsai nem bizonyultak annyira alaposaknak, mint a politikai természetűek. Az elmélet terén Marx rendszerint már egy lépéssel előbbre tartott nála. És egészen süketnek tettette magát, amikor Engels újra meg újra azt tanácsolta neki, hogy tudományos fő művét gyorsabban fejezze be.
„Légy végre egyszer valamivel kevésbé lelkiismeretes a saját dolgaiddal szemben; még mindig túlságosan jók ennek a tetves társaságnak. Az a legfontosabb, hogy a dolog meg legyen írva és megjelenjék; gyengéit, amelyek neked feltűnnek, a szamarak úgysem fedezik fel.” (1860. jan. 31.)
Ez a tanács ízig-vérig Engelsre vallott, meg nem fogadása pedig ízig-vérig Marxra.
Mindebből világos, hogy Engels a napi publicisztikai munkára alkalmasabb volt, mint Marx.
„Valóságos univerzális lexikon — mondta róla Marx egy közös barátjuknak —, munkaképes a nappal és az éjszaka bármely órájában, jóllakottan vagy éhgyomorra, fürge az írásban, s ördögien gyors felfogású.”
Úgy látszik, hogy a „Neue Rheinische Revue” megszűnése után, 1850 őszén még gondoltak valamilyen közös londoni vállalkozásra. Legalábbis erre vall Marxnak 1853 decemberében Engelshez írt levele:
„Ha mi ketten — Te meg én — Londonban idejekorán megalapítottuk volna a tervbevett üzletet, az angol hírszolgálati irodát, akkor Te most nem ülnél Manchesterben az irodától gyötörve, és én nem vergődnék adósságoktól gyötörve.” (Lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 517. old.)
És ha Engels ennek az „üzletnek” a kilátásai helyett inkább a kereskedelmi tevékenységet választotta apja cégénél, úgy ez bizonyára Marx vigasztalan helyzetére való tekintettel történt, a jobb idők reményében, s nem máris azzal a szándékkal, hogy tartósan megadja magát „az átkozott kereskedelemnek”. 1854 tavaszán Engels még mérlegelte, hogy esetleg visszatér Londonba, s csakis írással foglalkozik, de úgy látszik ekkor gondolt rá utoljára, mert körülbelül ebben az időben határozhatta el, hogy végleg magára veszi a gyűlölt igát. Ebben nemcsak az vezette, hogy barátján segíthessen, hanem az is, hogy a párt ne veszítse el legkiválóbb szellemi irányítóját. Csak ilyen indokolás tehette lehetővé, hogy Engels ezt az áldozatot meghozza, és Marx el is fogadja: mind az áldozat felajánlásához, mind annak elfogadásához egyforma lelki nagyság kellett.
Amíg Engels egyszerű alkalmazottból az évek folyamán nem lett a cég társtulajdonosa, addig neki sem volt éppen rózsás a helyzete, de Manchesterbe költözésének első napjától segített barátjának, s ebbe soha nem fáradt bele. Az egy-, öt-, tíz-, sőt később százfontos bankók szakadatlanul vándoroltak Manchesterből Londonba. Engels sohasem vesztette el türelmét, még akkor sem, ha Marx és felesége — akik úgy látszik nem túlságosan voltak megáldva a gazdálkodás tudományával — a feltétlenül szükségesnél keményebb próbára tették. Még a fejét is alig-alig csóválta, amikor Marx egyszer megfeledkezett egy nevére kiállított váltó összegéről, s az esedékesség napján kellemetlen meglepetés érte. És nem jött ki a sodrából akkor sem, amikor Marx felesége, a háztartás valamelyik ismételt szanálása alkalmából, egy nagyobb tételt rosszul értelmezett kíméletből elhallgatott, abban a reményben, hogy ezt majd a háztartási pénzéből lassan megtakarítja, holott ezzel, minden jószándék mellett, csak elölről kezdődött a régi nyomorúság. Zokszó nélkül átengedte barátjának azt a kissé farizeus élvezetet, hogy zsörtölődjön „az asszonyok bolondsága” miatt, akiknek „nyilván örökös gyámságra van szükségük”, s jóakaratúlag csupán annyit mondott:
„Csak arra vigyázz, hogy ez a jövőben ne forduljon elő.”
Ámde Engels nemcsak nappal robotolt barátjáért az irodában és a tőzsdén, hanem szabad estéinek, sőt éjszakáinak nagy részét is neki áldozta. Eleinte csak azért, hogy Marx helyett megírja vagy lefordítsa a „New York Tribune”-nak szánt tudósításokat, amíg Marx még nem tudta irodalmi színvonalon használni az angol nyelvet, később pedig állandósult ez a csendes munkatársi szerepe, holott eredeti oka már elesett.
De mindez semmiség Engels legnagyobb áldozatához képest: lemondott arról, hogy olyan mértékben vegye ki részét a tudományos munkálkodásból, amilyenre páratlan munkaerejénél és nagyszerű képességeinél fogva hivatva lett volna. Erről is csak a két férfiú levélváltásából nyerhetünk igazán fogalmat. Ne beszéljünk például másról, csak Engels nyelvészeti és katonai tanulmányairól. Ezeket különösen kedvelte, egyrészt „régi hajlamból”, másrészt a proletár felszabadító harc gyakorlati szükségleteire való tekintettel. Mert bármennyire gyűlölte is a dilettantizmust — „ez mindig értelmetlen” — mondta róla megvetőleg — és bármily alapos módszereket alkalmazott is tudományos munkáinál, mégsem volt, éppúgy mint Marx sem, pusztán szobatudós. Tehát minden új megismerést kétszeresen megbecsült, ha az alkalmas volt arra, hogy azonnal segíthessen a proletariátus láncait meglazítani.
Így abból a „megfontolásból” kifolyólag kezdte el a szláv nyelvek tanulmányozását, hogy a legközelebbi „politikai dráma” idején „legalább valamelyikünk ismerje” azoknak a nemzeteknek a nyelvét, a történelmét, az irodalmát, a társadalmi berendezését, amelyekkel azonnal ki fog törni a konfliktus. A Kelet zavaros helyzete a keleti nyelvekre terelte figyelmét; igaz, hogy a négyezer szógyökkel rendelkező arabtól visszaijedt, de a perzsa nyelv, mondta, „valóságos gyerekjáték”, három hét alatt végezni lehet vele. Aztán a germán nyelvek kerültek sorra.
„Most mélyen elmerültem Ulfilas tanulmányozásában — írta Engels —, egyszer már végeznem kell ezzel az átkozott gót nyelvvel, amellyel mindig csak úgy ötletszerűen foglalkoztam. Csodálkozással tapasztalom, hogy sokkal többet tudok, mint gondoltam; ha még egy segédeszközt kapok, két hét alatt teljesen megbirkózom vele. Ezután nekilátok az ónorvégnak és az ószásznak, amelyeket szintén félig-meddig tudok. Most szótár és más segédeszközök nélkül dolgozom: tisztán csak a gót szöveggel és Grimm-mel, de az öreg igazán kitűnő.” (Marxhoz, 1859. nov. 4. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 431. old.)
Amikor a hatvanas években napirendre került a schleswig-holsteini kérdés, Engels „egy kicsit” foglalkozott a „fríz-angol-jüt-skandináv filológiával és archeológiával”, az ír kérdés újabb fellángolásakor pedig ugyancsak „egy kicsit a keltával és az írrel” és így tovább. Később az Internacionálé Főtanácsában nagyon hasznára volt bő nyelvismerete; „Engels húsz nyelven dadog”, mondták tréfásan, mert olykor, ha felhevültebben vitatkozott, kissé selypített.
Ugyanígy tréfásan a „tábornoknak” nevezték a hadtudományokkal való még buzgóbb és behatóbb foglalkozása miatt. E tekintetben is a forradalom gyakorlati szükségletei táplálták „régi hajlamait”. Engels számolt azzal a „rendkívüli fontossággal, amelyre a katonai kérdés a legközelebbi mozgalomban feltétlenül szert tesz”. Azokkal a tisztekkel, akik a forradalmi években a nép oldalára álltak, nem a legjobb tapasztalataik voltak.
„Ennek a katonai népségnek — vélte Engels — érthetetlenül mocskos testületi szelleme van. Halálosan gyűlölik egymást, s úgy irigykednek egymásra a legkisebb kitüntetésért, mint az iskolásgyerekek, de a »civilek« ellen teljesen egységesek.”
Ezért aztán legalább annyira akarta vinni, hogy elméletileg valamelyest beleszólhasson a dolgokba, anélkül, hogy nagyon blamálná magát.
Alig melegedett meg Manchesterben, máris elkezdett „hadászatot biflázni”. Először azzal kezdte, ami
„a legegyszerűbb és legközönségesebb, amit a zászlósi és a hadnagyi vizsgán megkövetelnek, s aminek az ismeretét éppen ezért általánosan feltételezik.” (Weydemeyerhez, 1851. aug. 7. Lásd M—E. XXV. köt., 109. old. [oroszul].)
Átvette az egész hadászatot a legkisebb technikai részletig: a taktika alapjait, az erődítmények különböző rendszereit a Vauban-félétől kezdve a korszerű különálló erődítményekig, a hídépítést és a tábori lövészárok-készítést, a fegyvertant — beleértve még a különféle ágyútalpak szerkezetét is —, a tábori kórházak működését stb.; végül áttért az általános hadtörténelemre, keresztülrágta magát az angol Napier, a francia Jomini és a német Clausewitz művein.
Mi sem állt távolabb Engelstől, mint az, hogy a háborúk erkölcsi esztelensége ellen sekélyes, lapos felvilágosítással küzdjön. Inkább arra törekedett, hogy felismerje a háborúk történelmi értelmét, s ezzel nemegyszer magára vonta a szónokias demokrácia haragját. Byron annak idején a düh izzó láváját zúdította arra a két hadvezérre, akik a waterlooi csatában a feudális Európa zászlóhordozóiként megadták a kegyelemdöfést a francia forradalom örökösének; ezzel szemben a jellemző véletlen úgy hozta, hogy Engels Marxhoz intézett leveleiben mind Blücherről, mind Wellingtonról olyan találó történelmi vázlatokat vetett papírra, amelyek rövidségükben is annyira világosak és élesen körvonalazottak, hogy még a hadtudomány mai állása mellett sem igen kell akár egy vonást is változtatni rajtuk.
Volt még egy harmadik terület is, amelyen Engels szívesen és sokat dolgozott: a természettudományok területén. De itt sem adatott meg neki, hogy kutatásaira rátegye a koronát azokban az évtizedekben, amikor magára vállalta a kereskedő-élet robotját, hogy szabad mozgást biztosítson a nálánál is nagyobb szellem tudományos munkájának.
Ez is tragikus sors volt. De Engels sohasem siránkozott fölötte, mert éppoly kevéssé volt szentimentális, mint barátja. Mindig élete legnagyobb boldogságának tartotta, hogy negyven évig Marx mellett állhatott, még azon az áron is, hogy annak hatalmas alakja árnyékba borította. És még csak elkésett elégtételnek sem érezte, hogy Marx halála után még több mint egy évtizedig ő lehetett a nemzetközi munkásmozgalom első embere, vitathatatlan vezére; ellenkezőleg: még ekkor is azt hangoztatta, hogy nagyobb érdemet tulajdonítanak neki, mint megérdemli.
Mindkét férfiú oly teljesen adta át magát a közös ügynek, mindketten oly egyforma nagy, ha nem is azonos természetű áldozatot hoztak, a neheztelés vagy a kérkedés legcsekélyebb kínos utóíze nélkül, hogy barátságuk olyan szövetséggé lett, amelyhez foghatót a történelem nem ismer.
Következő rész: Kilencedik fejezet — A krími háború és a válság