Egy egészen durva gazdaságtani gimnazista-baklövést, mely egyszersmind közveszélyes szocialista eretnekséget is zár magába, ezt fedezett fel Dühring úr Marxnál.

A marxi értékelmélet „semmi egyéb, mint az a közönséges [...] tan, hogy a munka minden érték oka és a munkaidő a mértékük. Teljes homályban marad emellett, hogy miképp képzelhető el az a mód, ahogy az úgynevezett szakképzett munka megkülönböztetett értéke elgondolandó lenne [...] Persze a mi elméletünk szerint is csak a ráfordított munkaidő mérheti a gazdasági dolgok természetes önköltségeit és ennélfogva abszolút értékét; de itt mindenki munkaideje eleve teljesen egyenlőnek tekintendő, és csak azt kell majd megnézni, hogy szakképzettebb teljesítményeknél hol működik közre az egyes ember egyéni munkaidejében más személyek munkaideje [...] teszem a felhasznált szerszámban. Nem úgy van tehát, ahogy ezt Marx úr ködösen elképzeli, hogy egyvalaki munkaideje magán-valóan többet ér, mint egy másik személyé, merthogy több átlagos munkaidő van benne mintegy összesűrítve, hanem minden munkaidő kivétel nélkül és elvileg, tehát anélkül, hogy előbb átlagot kellene venni, tökéletesen egyenlő értékű, és egy személy teljesítményeinél éppúgy, mint minden kész terméknél, csak azt kell megnézni, hogy a látszólag pusztán saját munkaidő ráfordításában más személyek mennyi munkaideje rejtőzhetik. Hogy egy kézi termelési szerszám vagy a kéz avagy éppen maga a fej az, ami mások munkaideje nélkül nem tehetett szert a különös tulajdonságra és teljesítőképességre, ennek az elmélet szigorú érvényessége szempontjából a legcsekélyebb fontossága sincs. Marx úr azonban az értékről szóló elmefuttatásaiban nem tud megszabadulni a szakképzett munkaidőnek a háttérben vissza-visszajáró kísértetétől. Hogy ez irányban hathatósan járjon el, abban megakadályozta őt a tanult osztályok hagyományos gondolkodásmódja, amely előtt szükségképp szörnyűség számba megy annak elismerése, hogy a targoncás munkaideje és a műépítészé magánvalóan gazdaságtanilag teljesen egyenlő értékűek.”

Az a hely Marxnál, amely Dühring úr e „hatalmas haragját” kiváltotta, igen rövid. Marx azt vizsgálja, hogy mi határozza meg az áruk értékét, és ezt feleli: a bennük foglalt emberi munka. Ez, folytatja tovább,

„egyszerű munkaerőnek a kifejtése, amellyel átlagban minden közönséges ember, különös fejlettség nélkül, testi szervezetében rendelkezik [...] Bonyolultabb munka csak hatványozott, vagy jobbanmondva megsokszorozott egyszerű munkának számít, úgyhogy kisebb mennyiségű bonyolult munka egyenlő nagyobb mennyiségű egyszerű munkával. Hogy ez a visszavezetés állandóan végbemegy, mutatja a tapasztalat. Valamely áru lehet a legbonyolultabb munka terméke, értéke egyenlővé teszi egyszerű munkának a termékével és ezért maga is csak meghatározott mennyiségű egyszerű munkát jelenít meg. A különböző arányokat, melyekben a különböző munkafajták egyszerű munkára mint mértékegységükre visszavezetődnek, társadalmi folyamat állapítja meg a termelők háta mögött, és ezért a hagyomány által adottnak tűnnek fel előttük.”¹

Marxnál itt mindenekelőtt csak áruk, tehát olyan tárgyak értékének meghatározásáról van szó, melyeket egy magántermelőkből álló társadalmon belül ezek a magántermelők magánszámlára termelnek és egymásra kicserélnek. Itt tehát semmiképp sem az „abszolút értékről” van szó, akárhol leleddzék is ez, hanem az egy meghatározott társadalmi formában érvényes értékről. Ez az érték, ebben a meghatározott történelmi befoglalásban, az egyes árukban megtestesült emberi munka által megalkotottnak és mértnek bizonyul, és ez az emberi munka a továbbiakban egyszerű munkaerő kifejtésének bizonyul. Ámde nem minden munka pusztán egyszerű emberi munkaerő kifejtése; a munka igen sok neme több-kevesebb fáradsággal, idő- és pénzráfordítással megszerzett jártasságoknak vagy ismereteknek az alkalmazását foglalja magában. Vajon az összetett munka e fajtái egyenlő időközök alatt ugyanazt az áruértéket termelik, mint az egyszerű munka, a pusztán egyszerű munkaerő kifejtése? Szemmelláthatólag nem. Egy órányi összetett munka terméke magasabb, kétszeres vagy háromszoros értékű áru egy órányi egyszerű munka termékével összehasonlítva. Az összetett munka termékeinek értékét ennek az összehasonlításnak a révén egyszerű munka meghatározott mennyiségeiben fejezik ki; de az összetett munkának ez a visszavezetése társadalmi folyamat révén, a termelők háta mögött megy végbe, olyan folyamat révén, amelyet itt, az értékelmélet kifejtésénél, csak megállapíthatunk, de még nem magyarázhatunk meg. Ez az egyszerű, a mai tőkés társadalomban naponta szemünk láttára végbemenő tény az, amit Marx itt megállapít. Ez a tény annyira elvitathatatlan, hogy még Dühring úr sem meri elvitatni „Ökonomie”-jának sem „Kursus”-ában, sem „Geschichté”-jében; Marx ábrázolása pedig olyan egyszerű és átlátszó, hogy biztosan senki nem „marad teljesen homályban emellett” Dühring úron kívül. E teljes homályánál fogva az áruérteket — és Marx mindenekelőtt csakis ennek a vizsgálatával foglalkozik — „a természetes önköltségeknek” nézi, amelyek a homályt csak még teljesebbé teszik, sőt az „abszolút értéknek”, amely tudtunkkal a gazdaságtanban eleddig sehol sem volt forgalomban. Bármit értsen is azonban Dühring úr a természetes önköltségeken és ötfajta értéke közül bármelyiknek legyen is szerencséje az abszolút értéket képviselni, annyi biztos, hogy mindezen dolgokról Marxnál nincsen szó, hanem csakis az áruértékről; és hogy a „Tőké”-nek az értékről szóló egész szakaszában még a legcsekélyebb célzás sem fordul elő arra, alkalmazhatónak tartja-e Marx, és milyen kiterjedésben, az áruértéknek ezt az elméletét más társadalmi formákra is.

Nem úgy van tehát, folytatja Dühring úr, „nem úgy van tehát, ahogy ezt Marx úr ködösen elképzeli, hogy valaki munkaideje magán-valóan többet ér, mint egy másik személyé, merthogy több átlagos munka[idő] van benne mintegy összesűrítve, hanem minden munkaidő kivétel nélkül és elvileg, tehát anélkül, hogy előbb átlagot kellene venni, tökéletesen egyenlő értékű”.

Szerencséje Dühring úrnak, hogy a sors nem csinált belőle gyárost és így megóvta attól, hogy árui értékét e szerint az új szabály szerint állapítsa meg és ezzel óhatatlanul a csőd karjaiba rohanjon. De hogyan! Tán itt még a gyárosok társadalmában vagyunk? Semmi esetre. A természetes önköltségekkel és az abszolút értékkel Dühring úr ugrást, valóságos salto mortalét [halálugrást] végeztetett velünk a kizsákmányolok jelenlegi gonosz világából az ő saját jövőbeli gazdasági kommunájába, az egyenlőség és igazságosság tiszta égi levegőjébe, és nekünk ilymódon, ha időnek előtte is, már itt egy kissé szemügyre kell vennünk ezt az új világot.

Persze, Dühring úr elmélete szerint, a gazdasági kommúnában is csak a ráfordított munkaidő mérheti a gazdasági dolgok értékét, de itt mindenki munkaideje eleve teljesen egyenlőnek tekintendő, minden munkaidő kivétel nélkül és elvileg tökéletesen egyenlő értékű, mégpedig anélkül, hogy előbb átlagot kellene venni. És állítsuk most szembe e radikális egyenlőségi szocializmussal Marxnak azt a ködös elképzelését, mintha valaki munkaideje magán-valóan többet érne, mint egy másik személyé, merthogy több átlagos munkaidő van benne összesűrítve, ezt az elképzelést, melyben Marxot a tanult osztályok hagyományos gondolkodásmódja tartja fogva, amely előtt szükségképp szörnyűség számba megy annak elismerése, hogy a targoncás munkaideje és a műépítészé gazdaságtanilag teljesen egyenlő értékűek!

Sajnos, Marx a „Tőke” fent idézett helyéhez ezt a kis megjegyzést teszi:

„Felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy itt nem arról a bérről vagy értékről van szó, melyet a munkás mondjuk egy munkanapért kap, hanem arról az áruértékről, amelyben egy munkanap tárgyiasul.”²

Marx, aki itt mintha előre megsejtette volna Dühringjét, maga emel tehát óvást azellen, hogy fenti tételeit akár csak a mai társadalomban mondjuk összetett munkáért fizetendő bérre alkalmazzák. És ha Dühring úr nem elégedvén meg azzal, hogy ezt mégis megteszi, e tételeket azon alaptételeknek tünteti fel, amelyek szerint Marx a létfenntartási eszközöknek a szocialista módon szervezett társadalomban való elosztását szabályozni kívánná, ez oly szemérmetlen ráfogás, amelynek csak a revolver-irodalomban akad párja.

De nézzük meg az egyenlőértékűségi tant kissé közelebbről. Minden munkaidő tökéletesen egyenlő értékű, a targoncásé és a műépítészé. Tehát a munkaidőnek, és ezzel magának a munkának, értéke van. A munka azonban minden érték létrehozója. Egyedül a munka az, ami a készentalált természeti termékeknek gazdaságtani értelemben vett értéket ad. Maga az érték nem más, mint a valamely dologban tárgyiasult, társadalmilag szükséges emberi munkának a kifejezése. A munkának tehát nem lehet értéke. Ugyanúgy, ahogy a munkának az értékéről beszélünk és azt meghatározni akarjuk, ugyanúgy beszélhetnénk az értéknek az értékéről vagy akarhatnánk megállapítani nem valamely súlyos testnek, hanem magának a súlyosságnak a súlyát. Dühring úr olyan embereket, mint Owen, Saint-Simon, Fourier, azzal a címmel intéz el: társadalmi alkimisták. Azzal, hogy a munkaidő, azaz a munka értékén spekulálgat, azt bizonyítja, hogy még mélyen alatta áll a valóságos alkimistáknak is. És most mérje fel az ember azt a vakmerőséget, amellyel Dühring úr a nyakába varrja Marxnak azt az állítást, mintha valaki munkaideje magán-valóan többet érne, mint egy másik személyé, mintha a munkaidőnek, tehát a munkának, értéke volna — Marxnak, aki először fejtette ki, hogy a munkának nem, és miért nem lehet értéke!

A szocializmus számára, amely az emberi munkaerőt emancipálni akarja áru-helyzetéből, nagy fontossága van annak a belátásnak, hogy a munkának nincs értéke, nem lehet értéke. Ezzel elbuknak mindazok a kísérletek, amelyek a természetadta munkásszocializmusból öröklődtek át Dühring úrra, hogy a létfenntartási eszközök jövőbeli elosztását egyfajta magasabb munkabérként szabályozzák. Ebből az a további belátás következik, hogy az elosztás, amennyiben tisztán gazdasági szempontok fognak uralkodni rajta, a termelés érdeke által fog szabályozódni, a termelést pedig olyan elosztási mód fogja leginkább előmozdítani, amely a társadalom minden tagjának megengedi, hogy képességeit a lehető legsokoldalúbban kiképezze, fenntartsa és gyakorolja. A tanult osztályok Dühring úrra hagyományozott gondolkodásmódja előtt persze szükségképp szörnyűségnek jelenik meg, hogy valamikor majd ne legyenek hivatásos targoncások és hivatásos műépítészek, és hogy az az ember, aki félórán át mint műépítész utasításokat adott, egy ideig a targoncát tolja, mígnem műépítészi tevékenységét ismét igénybe veszik. Szép szocializmus, amely örökössé teszi a hivatásos targoncásokat!

Ha a munkaidő egyenlőértékűségének azt az értelmet tulajdonítjuk, hogy mindegyik munkás egyenlő időközökben egyenlő értéket termel, anélkül, hogy előbb átlagot kellene venni, úgy ez szemmelláthatólag hamis. Két munkásnál, még ugyanazon üzletágbelieknél is, a munkaóra értékterméke mindig különbözően fog alakulni a munka intenzitása és a jártasság szerint; ezen a visszásságon, amely egyébként csak a Dühring-féle emberek szempontjából az, éppenséggel nem segíthet semmiféle gazdasági kommuna, legalábbis a mi égitestünkön nem. Mi marad hát a mindenféle-fajta munka egész egyenlőértékűségéből? Semmi, csak a merő hetvenkedő frázis, melynek nincs más gazdasági talapzata, mint Dühring úr képtelensége arra, hogy különbséget tegyen az értéknek a munka által való meghatározása és az értéknek a munkabér által való meghatározása között — semmi, csupán az ukáz, az új gazdasági kommuna alaptörvénye: Egyenlő munkaidőért a munkabér legyen egyenlő! Akkor a régi francia munkáskommunistáknak és Weitlingnek mégiscsak sokkal különb okalapjaik voltak az béregyenlőségükhöz.

Hogyan oldódik meg mármost az összetett munka magasabb bérezésének egész fontos kérdése? Magántermelők társadalmában a magánemberek vagy családjaik fedezik a tanult munkás kiképzésének költségeit; magánembereknek jut ezért elsősorban a szakképzett munkaerő magasabb ára is: az ügyes rabszolgát drágábban adják el, az ügyes bérmunkást magasabban díjazzák. A szocialista módon szervezett társadalomban a társadalom fedezi ezeket a költségeket, az övéi ezért az összetett munka gyümölcsei, létrehozott nagyobb értékei is. Magának a munkásnak nincs többlet-igénye. Amiből mellesleg még az a hasznos tanulság is következik, hogy a munkás közkedvelt igényének „a teljes munkahozadékra” szintén megvan olykor a maga bökkenője.³

¹ Marx: „A tőke”, I. könyv, 1. fej. 2.
² Uo.
³ Lassalle „teljes munkahozadék”-áról v. ö. még a „Gothai program kritikájá”-nak I. szakaszát

Következő rész: VII. Tőke és értéktöbblet

Tartalomjegyzék