I. Értéktörvény és profitráta
II. A tőzsde

A „Tőke” harmadik könyvét, amióta nyilvános megítélés tárgya, máris többen és különféleképpen értelmezik. Nem is lehetett mást várni. A kiadásnál mindenekelőtt arra törekedtem, hogy lehetőleg hiteles szöveget állítsak össze, a Marx által újonnan elért eredményeket lehetőleg Marx saját szavaival tárjam az olvasó elé, én magam csak ott avatkozzam be, ahol feltétlenül elkerülhetetlen, és ebben az esetben se hagyjak kétséget az olvasóban afelől, ki az, aki hozzá szól. Ezt kifogásolták, úgy vélekedtek, hogy a meglevő anyagot rendszeresen kidolgozott könyvvé kellett volna átváltoztatnom, en faire un livre, ahogy a franciák mondják, másszóval, a szöveg hitelességét fel kellett volna áldoznom az olvasó kényelmének. Én azonban nem így fogtam fel feladatomat. Az ilyen átdolgozáshoz semmi jogosultságom sem volt: olyan férfiú, mint Marx, igényt tarthat arra, hogy őt magát hallják, hogy tudományos felfedezéseit saját tárgyalásának teljes eredetiségében adják át az utókornak. Továbbá kedvem sem volt ahhoz, hogy egy ennyire kimagasló férfi hagyatékán ily módon erőszakot kövessek el — másnak nem tekinthettem —, ez hitszegésnek tűnt volna előttem. És harmadszor, teljesen haszontalan lett volna. Az olyan emberek kedvéért, akik nem tudnak, vagy nem akarnak olvasni, akik már az első könyvnél több fáradságot fordítottak arra, hogy helytelenül értelmezzék, mint amennyi a helyes megértéshez volt szükséges — az ilyen emberek kedvéért törni magamat teljesen céltalan lett volna. Azok számára pedig, akik valódi megértésre törekedtek, éppen maga az eredeti írásmű volt a legfontosabb; számukra az én átdolgozásomnak legfeljebb annyi értéke lett volna, mint egy kommentárnak, méghozzá egy közzé nem tett és hozzá nem férhető valami kommentárjának. Az első vitánál mégiscsak az eredeti szöveget kellett volna elővenni és a másodiknál és harmadiknál az eredeti szöveg kiadása in extenso [teljes terjedelmében] elkerülhetetlen lett volna.

Az ilyen viták mármost magától értetődőek egy műnél, amely annyi újat nyújt és ezt csak sebtében odavetett és részben hézagos első feldolgozásban. És itt persze haszonnal járhat, ha közbelépek, hogy a megértés nehézségeit kiküszöböljem, hogy fontos szempontokat, melyek jelentősége a szövegben nem domborodik ki eléggé, jobban az előtérbe helyezzek, és hogy egyes fontosabb kiegészítéseket az 1865-ben írt szövegen az 1895-ös helyzetnek megfelelően pótlólag elvégezzek. S valóban, máris van két olyan pont, amelynek rövid megmagyarázását szükségesnek látom.

Várható volt, hogy annak a látszólagos ellentmondásnak a megoldása, amely e két tényező között fennáll, a marxi szöveg nyilvánosságra hozatala után éppúgy vitákra ad okot, mint előtte. Némelyek valóságos csodára számítottak, s csalódást éreznek, mert a várt hókuszpókusz helyett az ellentétnek egyszerű és ésszerű, prózai és józan kiegyenlítését látják maguk előtt.

A legkellemesebben csalódott természetesen az ismert illusztris Loria. Végre megtalálta azt az arkhimédészi pontot, amelyről még a magafajtájú törpe is levegőbe emelheti és felrobbanthatja a marxi mű szilárd épületóriását. Hogyan, kiált fel felháborodva, hát ez megoldás? Hiszen ez puszta misztifikáció! A közgazdászok, amikor értékről beszélnek, arról az értékről beszélnek, amely valóban rögzítődik a cserében.

„De olyan értékkel foglalkozni, amelyen az árukat sem el nem adják, sem el nem adhatják (né possono vendersi mai), ezt egyetlen közgazdász, akinek csak egy kis esze van, sem tette soha és nem is fogja tenni [...] Amikor Marx azt állítja, hogy az érték, amelyen az árukat soha el nem adják, a bennük foglalt munkával arányban van meghatározva, mi egyebet tesz, mint azt, hogy fonák formában megismétli az ortodox közgazdászok ama tételét, hogy az érték, amelyen az árukat eladják, nem áll arányban a rájuk fordított munkával? [...] Az sem segít, ha Marx azt mondja, hogy az egyes áraknak az egyes értékektől való eltérése ellenére az összes áruk összára mindig egybeesik összértékükkel, vagyis az áruk össztömegében foglalt munkamennyiséggel. Hiszen minthogy az érték nem egyéb, mint az az arány, amelyben valamely áru a másikkal kicserélődik, egy összértéknek már a puszta elképzelése is abszurditás, értelmetlenség [...] contradictio in adjecto.”

Marx mindjárt műve elején azt mondja, hogy a csere két árut csak azért tehet egyenlővé, mert egy egyenlő fajta és egyenlő nagyságú elem foglaltatik mindkettőben, ti. a bennük foglalt egyenlő nagy munkamennyiség. S most ünnepélyesen megtagadja önmagát, mivel arról biztosít bennünket, hogy az áruk egészen más arányban cserélődnek ki, mint a bennük foglalt munkamennyiségé.

„Volt-e már valaha ilyen tökéletes képtelenségig vivés [Reduktion ad absurdum], nagyobb elméleti csőd? Követtek-e el valaha tudományos öngyilkosságot nagyobb pompával és több ünnepélyességgel?” („Nuova Antologia”, 1895 február 1. 477., 478., 479. old.)

Mint látjuk, Loriánk ujjong örömében. Nem volt-e igaza, amikor úgy kezelte Marxot, mint magához hasonlót, mint közönséges sarlatánt? Íme — Marx gúnyt űz közönségéből, éppúgy, mint Loria, éppúgy misztifikációkból él, mint a legkisebb olasz közgazdaságtani professzor. De míg Dulcamara¹ megengedheti ezt magának, mert érti a mesterségét, Marx, az esetlen északi, csupa ügyetlenséget követ el, ostobaságokat és képtelenségeket művel, úgyhogy végül nem marad neki más hátra, mint az ünnepélyes öngyilkosság.

Hagyjuk későbbre azt az állítást, hogy az árukat sohasem adták el és sohasem adhatják el a munka által meghatározott értékükön. Foglalkozzunk itt csupán Loria úr azon állításával, hogy

„az érték nem egyéb, mint az az arány, amelyben valamely áru a másikkal kicserélődik és hogy eszerint az áruk összértékének már a puszta elképzelése is abszurditás, értelmetlenség stb.”.

Az az arány tehát, amelyben két áru kicserélődik, az értékük, tisztára véletlen valami, ami az árukhoz kívülről ragadt, ami ma ilyen, holnap olyan lehet. Az, hogy egy métermázsa búza egy gramm vagy egy kilogramm aranyra cserélődik-e ki, a legkevésbé sem függ olyan feltételektől, amelyek ebben a búzában vagy aranyban benne foglaltatnak, hanem mindkettőjüktől teljesen idegen körülményektől. Hiszen különben ezeknek a feltételeknek a cserében is érvényesülniük kellene, a cserét nagyjában és egészében uralniuk kellene és a cserétől függetlenül is önálló létezéssel kellene bírniuk, hogy az áruk összértékéről lehessen beszélni. Ez értelmetlenség, mondja az illusztris Loria. Akármilyen arány szerint cserélődik is ki két áru, az az értékük, és ezzel pont. Az érték tehát azonos az árral, s minden árunak annyiféle értéke van, ahány árat el tud érni. Az árat pedig meghatározza a kereslet és kínálat, s aki még egyébre is kíváncsi, az bolond, ha feleletre vár.

De a dolognak mégiscsak van egy kis bökkenője. Normális állapotban kereslet és kínálat fedi egymást. Osszuk tehát a világ összes áruit két részre, a kereslet csoportjára és a kínálat ugyanolyan nagyságú csoportjára. Tegyük fel, hogy mindegyik csoport 1000 milliárd márka, frank, font sterling vagy akármi árat képvisel. Ez Adam Riese szerint összesen 2000 milliárdnyi ár vagy érték. Értelmetlenség, abszurdum, mondja Loria úr. A két csoport összesen képviselhet 2000 milliárd árat. De az értékkel másképp áll a dolog. Ha árat mondunk, akkor 1000 + 1000 = 2000. De ha értéket mondunk, akkor 1000 + 1000 = 0. Legalábbis ebben az esetben, amikor az áruk összességéről van szó. Hiszen itt mindegyik csoport árui csak azért érnek 1000 milliárdot, mert a két csoport közül mindegyik ezt az összeget akarja és tudja adni a másiknak az áruiért. De ha mindkét csoport áruinak összességét egy harmadik kezében egyesítjük, akkor az elsőnek nincs többé érték a kezében, a másiknak sem, és a harmadiknak a legkevésbé — a végén senkinek sincs semmije. S most alkalmunk van megint megcsodálni a mi délvidéki Cagliostrónk fölényét, aki úgy elbánt az értékfogalommal, hogy annak hűlt helye sem maradt. Ez a vulgáris gazdaságtan netovábbja!²

Braun „Archiv für soziale Gesetzgebung”⁶ című folyóiratában, VII, 4. füzet, Werner Sombart a marxi rendszer körvonalainak egészében kitűnő ismertetését adja. Német egyetemi tanár első ízben jut el odáig, hogy Marx írásaiban nagyjában és egészében azt lássa meg, amit Marx valóban mondott, hogy kijelenti: a marxi rendszer bírálata nem állhat a cáfolatában — „ezzel foglalkozzanak a politikai törtetők” —, hanem csak továbbfejlesztésében. Természetesen Sombart is foglalkozik témánkkal. Megvizsgálja azt a kérdést, milyen jelentősége van az értéknek Marx rendszerében, s a következő eredményre jut: Az érték a tőkés módon termelt áruk csereviszonyában nem jelenik meg; nem él a tőkés termelés szereplőinek tudatában; az érték nem empirikus, hanem gondolati, logikai tény; az értékfogalom az anyagi meghatározottságában Marxnál nem más, mint annak a ténynek gazdaságtani kifejezése, hogy a munka társadalmi termelőereje a gazdasági létezés alapzata; az értéktörvény a tőkés gazdasági rendben a gazdasági folyamatokon végső fokon uralkodik, és e gazdasági rend számára egész általánosságban ez a tartalma: az áruk értéke az a sajátos történelmi forma, amelyben a munkának végső fokon valamennyi gazdasági folyamaton uralkodó termelőereje meghatározó módon érvényesül. — Ezt mondja Sombart. Nem mondhatjuk, hogy helytelen ez a felfogása az értéktörvény jelentőségének a tőkés termelési forma szempontjából. De úgy tűnik nekem, hogy túl tágan van megfogalmazva, és lehetne ennél szűkebb, pontosabb megfogalmazást adni; véleményem szerint Sombart megfogalmazása semmiképp sem meríti ki az értéktörvény egész jelentőségét a társadalomnak e törvény uralma alatt álló gazdasági fejlődési fokai szempontjából.

Braun „Sozialpolitisches Zentralblatt”⁷ című lapjának 1895 február 25-i, 22. számában szintén kiváló cikket találunk a „Tőke” harmadik kötetéről, Konrad Schmidt tollából. Különösen ki kell emelnem itt annak a kimutatását, hogy az átlagprofitnak az értéktöbbletből való marxi levezetése először ad feleletet arra az eddigi közgazdaságtan által fel sem vetett kérdésre, hogyan is történik az átlagprofitráta magasságának a meghatározása, s hogy van az, hogy a profitráta mondjuk 10 vagy 15%, nem pedig 50 vagy 100%. Amióta tudjuk, hogy az elsőnek az ipari tőkés által elsajátított értéktöbblet az egyetlen és kizárólagos forrás, amelyből profit és földjáradék fakadnak, ez a kérdés magától megoldódik. Tanulmányának ezt a részét Schmidt mintha egyenesen olyan közgazdászok részére írta volna, mint Loria, ha nem volna hiábavaló fáradozás azoknak a szemét kinyitni, akik nem akarnak látni.

Schmidtnek is vannak formai aggályai az értéktörvénnyel kapcsolatban. Ezt a törvényt tudományos, a valóságos cserefolyamat magyarázatára felállított hipotézisnek nevezi, amely a konkurencia-árak neki látszólag teljesen ellentmondó jelenségeivel szemben is szükségszerű elméleti kiindulópontnak bizonyul, fényt derít rájuk és meg nem kerülhető; az értéktörvény nélkül az ő véleménye szerint is megszűnik minden elméleti betekintés a tőkés valóság gazdasági gépezetébe. Egy magánlevélben pedig, amelyre hivatkoznom megengedte, Schmidt az értéktörvényt a tőkés termelési formán belül egyenesen fikciónak, bár elméletileg szükséges fikciónak jelenti ki.⁸ — Ez a felfogás azonban véleményem szerint semmiképpen sem helytálló. Az értéktörvény jelentősége a tőkés termelés számára sokkal nagyobb és határozottabb, mint egy puszta hipotézisé, nemhogy egy — bár mégoly szükséges — fikcióé.

Sem Sombart, sem Schmidt — az illusztris Loriát csak mulattató vulgáris gazdaságtani háttérnek állítom ide — nem veszi eléggé tekintetbe, hogy itt nemcsak tisztára logikai folyamatról van szó, hanem történelmi folyamatról és ennek gondolatbeli magyarázó visszatükrözéséről, e folyamat belső összefüggéseinek logikai nyomonkövetéséről.

A döntő hely megtalálható Marxnál, III. könyv I. 154. [169.] old.:

„Az egész nehézség onnan ered, hogy az áruk nem egyszerűen mint áruk cserélődnek ki, hanem mint tőkék termékei, s ezek a tőkék arra tartanak igényt, hogy nagyságukkal arányosan, vagy egyenlő nagyság esetén egyenlően részesedjenek az értéktöbblet össztömegéből.”

Ennek a különbségnek a megvilágítására mármost feltételezi, hogy a munkások termelési eszközeik birtokában vannak, átlagban egyenlő hosszú ideig és egyenlő intenzitással dolgoznak, és áruikat közvetlenül cserélik ki egymással. Akkor két munkás egy nap alatt egyenlő nagyságú új értéket tett volna hozzá munkájával termékéhez, de mindegyikük termékének különböző volna az értéke aszerint, hogy mennyi munka testesült meg már előzőleg a termelési eszközökben. Ez az utóbbi értékrész képviselné a tőkés gazdaság állandó tőkéjét, az újonnan hozzátett értéknek a munkás létfenntartási eszközeire fordított része a változó tőkét, az új értéknek ezután még fennmaradó része pedig az értéktöbbletet, amely tehát ebben az esetben a munkásé volna. Az általuk csak előlegezett „állandó” értékrész pótlásának levonása után tehát mind a két munkás egyenlő értékeket kapna; de az értéktöbbletet képviselő rész aránya a termelési eszközök értékéhez — ami megfelelne a tőkés profitrátának — mindegyiknél különböző volna. Minthogy azonban a cserében mindegyik munkás számára megtérülne a termelési eszközök értéke, ez teljesen közömbös körülmény volna.

„Az áruknak értékükön vagy megközelítően értékükön történő cseréje tehát sokkal alacsonyabb fokot követel meg, mint a termelési árakon történő csere, amihez a tőkés fejlődés meghatározott magas foka szükséges [...] Eltekintve attól, hogy az árakon és az árak mozgásán az értéktörvény uralkodik, teljesen helyénvaló az áruk értékét úgy tekinteni, mint ami a termelési árakat nemcsak elméletileg, hanem történelmileg is megelőzi. Ez érvényes olyan állapotokra, amikor a termelési eszközök a munkáséi, és ez az állapot található, mind az ókorban, mind a modern világban, a földdel bíró, maga dolgozó parasztnál és a kézművesnél. Ez megegyezik korábban kifejezésre juttatott nézetünkkel is, mely szerint a termékek árukká fejlődése a különböző közösségek közötti cseréből ered, nem egyazon község tagjai közötti cseréből. Ez érvényes nemcsak erre az eredeti állapotra, hanem a rabszolgaságon és jobbágyságon alapuló későbbi állapotokra, valamint a kézművesség céhszervezetére is, mindaddig, amíg az egyes termelési ágakban lekötött termelési eszközöket csak nehezen lehet átvinni az egyik szférából a másikba, s ezért a különböző termelési szférák bizonyos határokon belül úgy viszonyulnak egymáshoz, mint idegen országok vagy kommunisztikus közösségek.” (Marx, III. könyv I. 155., 156. [171.] old.)

Ha Marx hozzájutott volna ahhoz, hogy a harmadik könyvet még egyszer átdolgozza, ezt a helyet kétségtelenül jóval részletesebben kifejtette volna. Úgy, ahogy van, csak vázlatos körvonalát adja annak, amit erről a kérdéses pontról el kell mondani. Nézzük meg tehát a dolgot egy kissé közelebbről.

Mindnyájan tudjuk, hogy a társadalom kezdetein a termékeket maguk a termelők fogyasztják el és hogy ezek a termelők többé-kevésbé kommunisztikusan szervezett közösségekben természetadta módon vannak megszervezve; hogy e termékek többletének idegenekkel való cseréje, amely bevezeti a termék áruvá változását, későbbi keletű, először csak egyes — más-más törzsekhez tartozó — közösségek között megy végbe, később azonban a közösségen belül is érvényesül és lényegesen hozzájárul a közösségnek nagyobb vagy kisebb családi csoportokra való felbomlásához. De a csereviszonyba lépő családfők még ez után a felbomlás után is dolgozó parasztok maradnak, akik majdnem teljes szükségletüket családjuk segítségével, saját gazdaságukon belül fedezik, és a szükségelt tárgyaknak csak csekély részét szerzik be fölös saját termékük ellenében csere útján kívülről. A család nemcsak földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik, hanem ezek termékeit fel is dolgozza kész használati cikkekké, helyenként még maga őröl kézimalommal, kenyeret süt, lent és gyapjút fon, fest és sző, bőrt cserez, faházakat épít és javít, munkaeszközöket és szerszámokat készít, nemritkán asztalos- és kovácsmunkát végez; úgyhogy a család vagy családcsoport alapjában önellátó.

Az a kevés mármost, amit egy ilyen családnak másoktól cserében kapnia, vagyis vennie kell, Németországban még a XIX. század elején is túlnyomóan a kézműves termelés tárgyaiból állt, tehát olyan dolgokból, amelyeknek készítési módja a paraszt előtt semmiképpen nem volt ismeretlen és amelyeket csak azért nem termelt maga, mert vagy nem tudott nyersanyaghoz hozzájutni, vagy pedig mert a vásárolt cikk sokkal jobb vagy sokkal olcsóbb volt. A középkori paraszt tehát eléggé pontosan tudta, mennyi munkaidő volt szükséges az általa becserélt tárgyak előállításához. Hiszen a falu kovácsa, bognára a szeme láttára dolgozott; ugyanígy a szabó és a varga, aki még az én ifjúkoromban is sorba betért a rajnai parasztokhoz s a maguk készítette anyagokat ruhákká és cipőkké dolgozta fel. Mind a paraszt, mind azok az emberek, akiktől vásárolt, maguk is munkások voltak, a kicserélt cikkek mindegyiküknek saját termékei voltak. Mit fordítottak e termékek előállítására? Munkát és csakis munkát: a szerszámok pótlására, a nyersanyag előállítására és feldolgozására nem adtak ki egyebet, mint saját munkaerejüket; hogyan cserélhették ki tehát ezeket a termékeiket más dolgozó termelők termékeivel másképp, mint a rájuk fordított munka arányában? Itt nemcsak hogy az e termékekre fordított munkaidő volt az egyetlen alkalmas mérce a kicserélendő nagyságok mennyiségi meghatározására; itt más mérce egyáltalában nem volt lehetséges. Avagy azt hiszik, a paraszt és a kézműves olyan ostoba volt, hogy tíz órai munka termékét odaadta más ember egyetlen munkaórájának termékéért? A paraszti naturális gazdálkodás egész időszakában nem is lehetséges más csere, mint olyan, amelyben a kicserélt árumennyiségeknek az a tendenciájuk, hogy mindinkább a bennük megtestesült munkamennyiségek szerint mérjék őket. Attól a pillanattól fogva, hogy a pénz behatol ebbe a gazdálkodási módba, az értéktörvényhez (nota bene a marxi megfogalmazásban!) való alkalmazkodás tendenciája egyrészt még kifejezettebb lesz, másrészt azonban már áttörik az uzsoratőke és a kincstári kiszipolyozás beavatkozásai, hosszabbak lesznek már azok az időszakok, amelyeken belül az árak átlagban, elhanyagolható nagyságú eltéréssel, az értékekhez közelednek.

Ugyanez érvényes a parasztok termékei és a városi kézművesek termékei közötti cserére is. Eleinte ez közvetlenül megy végbe, a kereskedő közvetítése nélkül, a városok vásárnapjain, amelyeken a paraszt elad és bevásárol. Itt is nemcsak a paraszt ismeri a kézműves munkafeltételeit, hanem a kézműves is a parasztéit. Mert maga is még részben paraszt, nemcsak konyha- és gyümölcsöskertje van, hanem igen gyakran kis szántóföldje is, egy vagy két tehene, disznaja, szárnyasai stb. A középkori emberek így meglehetősen pontosan ki tudták számítani egymás termelési költségeit nyersanyag, segédanyag, munkaidő tekintetében — legalábbis a mindennapi általános használati cikkeket illetően.

De hogyan számították ki, ha csak közvetve és viszonylagosan is, a munkamennyiség mércéje szerinti csere céljából ezt a munkamennyiséget olyan termékeknél, amelyek hosszabb, rendszertelen időközökben megszakított, hozadékában bizonytalan munkát igényeltek, mint például gabona vagy jószág? S méghozzá olyan emberek, akik nem tudtak számolni. Nyilvánvalóan csak úgy, hogy hosszadalmas folyamattal, gyakran a sötétben ide-oda tapogatózva, zegzugosan közeledtek a célhoz, amikor, mint máskülönben is, csak a saját kárukon okultak. De az a szükségszerűség, hogy nagyjában és egészében mindenki meglelje a számítását, mindig hozzásegítette őket ahhoz, hogy a helyes irányt megtalálják, s a cél elérését megkönnyítette az, hogy kevésfajta tárgy került forgalomba, valamint hogy termelésük módja gyakran századokon át változatlan maradt. És hogy semmiképpen sem tartott olyan sokáig, amíg e termékek viszonylagos értéknagyságát eléggé megközelítően megállapították, azt már az a tény is bizonyítja, hogy az az áru, amelynél az egyes darab hosszú termelési ideje folytán ez a legnehezebbnek látszik, a szarvasmarha, lett az első meglehetősen általánosan elismert pénzáru. Hogy ez sikerüljön, ahhoz már a marha értékének, egész sor más áruhoz való csereviszonyának relatíve szokatlan, számos törzs területén ellentmondás nélkül elismert megállapításához kellett eljutni. S az akkori emberek — az állattenyésztők éppúgy, mint vevőik — bizonyára elég okosak voltak ahhoz, hogy az általuk ráfordított munkaidőt a cserében egyenérték nélkül oda ne ajándékozzák. Ellenkezőleg: minél közelebb állnak az emberek az árutermelés ősállapotához — oroszok és keletiek például —, annál több időt pazarolnak még ma is arra, hogy hosszú, szívós alkudozással a termékre fordított munkaidejük teljes fizetségét kicsikarják.

Ebből a munkaidő által való értékmeghatározásból kiindulva fejlődött ki mármost az egész árutermelés és fejlődtek ki vele együtt mindazok a sokrétű vonatkozások, amelyekben az értéktörvény különböző oldalai érvényre jutnak, ahogy ez a „Tőke” első könyvének első szakaszában ki van fejtve; főleg tehát azok a feltételek, amelyek között a munka értékképző. S ezek olyan feltételek, amelyek utat törnek maguknak anélkül, hogy a részvevők fejében tudatosakká válnának, s amelyeket csak fáradságos elméleti vizsgálat útján lehet a mindennapi gyakorlatból elvonatkoztatni, melyek tehát természeti törvények módján hatnak, ahogy Marx ki is mutatta, hogy ez szükségszerűen következik az árutermelés természetéből. A legfontosabb és leginkább döntő haladás a fémpénzre való áttérés volt, ami azzal a következménnyel is járt, hogy a munkaidő általi értékmeghatározás nem jelent meg többé láthatóan az árucsere felszínén. A gyakorlati felfogás szempontjából a pénz lett a döntő értékmérő, annál inkább, minél változatosabbak lettek a kereskedelembe kerülő áruk, minél távolabbi országokból származtak, minél kevésbé lehetett tehát az előállításukhoz szükséges munkaidőt ellenőrizni. Hiszen kezdetben maga a pénz is többnyire idegenből érkezett; de még ha az illető országban bányásztak nemesfémet, a parasztnak és a kézművesnek részint akkor sem volt módjában az erre fordított munkát akár megközelítőleg is megbecsülni, részint pedig a pénzzel való számítás megszokása már meglehetősen elhomályosította benne a munka értékmérő tulajdonságának tudatát; a pénz kezdte a nép képzeletében az abszolút értéket képviselni.

Röviden: a marxi értéktörvény általánosan érvényes, amennyire gazdasági törvények egyáltalán érvényesek, az egyszerű árutermelés egész időszakára, tehát addig, amíg ez a tőkés termelési forma bekövetkezésével módosulást nem szenved. Addig az árak a marxi törvény által meghatározott értékek felé gravitálnak és ez értékek körül ingadoznak, úgyhogy minél teljesebben kifejlődik az egyszerű árutermelés, annál inkább esnek egybe külső erőszakos zavarok által meg nem szakított hosszabb periódusok átlagárai, az elhanyagolhatóság határain belül, az értékekkel. A marxi értéktörvény tehát gazdaságilag általánosan érvényes egy olyan időtartamra, amely a termékeket árukká változtató csere kezdetétől időszámításunk tizenötödik századáig terjed. De az árucsere olyan időben kezdődik, amely minden írott történelmet megelőz, amely Egyiptomban legalább két és fél ezer, de lehet, hogy ötezer, Babilóniában négyezer, lehet, hogy hatezer évvel visz bennünket vissza időszámításunk előtti időre; az értéktörvény tehát öt-hét évezrednyi időszakban uralkodott. S most bámuljuk meg Loria úr alaposságát, aki az ez idő alatt általánosan és közvetlenül érvényes értéket olyan értéknek nevezi, amelyen az árukat soha el nem adják vagy soha el nem adhatják s amellyel egyetlen közgazdász sem fog soha foglalkozni, akinek egy szikrányi józan esze van.

Eddig nem beszéltünk a kereskedőről. Az közbelépését figyelmen kívül hagyhattuk mostanig, amikor rátérünk az egyszerű árutermelés tőkés árutermeléssé való átváltozására. A kereskedő volt a forradalmi elem ebben a társadalomban, amelyben egyébként minden stabil volt, stabil úgyszólván öröklés révén; amelyben a paraszt nemcsak telkét, hanem helyzetét is — azt, hogy szabad tulajdonos, szabad vagy függő cenzusfizető paraszt, vagy röghöz kötött jobbágy —, a városi kézműves pedig mesterségét és céhes kiváltságait örökségül és csaknem elidegeníthetetlenül kapta, azonfelül mindegyikük még vevőközönségét, eladási piacát is, csakúgy, mint az öröklött hivatásához ifjúságától fogva kiképzett ügyességét. Ebbe a világba lépett be mármost a kereskedő, aki arra volt hivatva, hogy ennek a világnak forradalmasítását elindítsa. De nem mint tudatos forradalmár lépett be; ellenkezőleg, hús volt az húsukból, vér az vérükből. A középkori kereskedő korántsem volt individualista, lényegében közösségi ember volt, mint valamennyi kortársa. A falun az őseredeti kommunizmusból sarjadt Mark-szövetség uralkodott. Eredetileg minden parasztnak egyenlő nagyságú telke volt, minden minőségű földből egyenlő nagyságú darabokkal, és ennek megfelelően egyenlően részesedett a közös Markra vonatkozó jogokban. Amióta a Mark-szövetség zárttá vált és nem osztottak ki többé új telkeket, öröklés stb. folytán bekövetkezett a telkek megosztása s ennek megfelelően a Markra vonatkozó jogok megosztása is; de a teljes telek maradt az egység, úgyhogy volt fél, negyed, nyolcad telek a közös Markra vonatkozó fél, negyed, nyolcad jogosultsággal. A Mark-szövetség mintáját követte minden későbbi szakmai szövetkezés is, mindenekelőtt a városi céhek, amelyeknek rendtartása nem volt más, mint a Mark-berendezkedés alkalmazása körülhatárolt földterület helyett egy kézművesség kiváltságára. Az egész szervezet súlypontja az volt, hogy minden szövetségtárs egyenlően részesedett az összes- ség számára biztosított előjogokban és szolgalmakban, amint ez még megkapóan kifejezésre jut az elberfeldi és barmeni „Garnnahrung” 1527. évi kiváltságlevelében. (Thun: „Industrie am Niederrhein”, II. 164. és köv. old.) Ugyanez áll a bányák résztulajdonosaira, ahol szintén minden kux [bányarész] egyenlően részesedett, és, miként a Mark-tag telke, a hozzá tartozó jogokkal és kötelességekkel együtt osztható volt. És ugyanez nem kisebb mértékben érvényes a kereskedői szövetségekre, amelyek a tengerentúli kereskedelmet életre hívták. A velenceiek és genovaiak Alexandria vagy Konstantinápoly kikötőjében, mindegyik „nemzet” a saját fondacójában — lakóház, fogadó, raktár, kiállítási és eladási helyiség, valamint központi iroda — kész kereskedelmi szövetkezeteket alkottak, a versenytársakkal és a vevőkkel szemben zárt egység voltak, olyan árakon adtak el, amelyekben maguk között megállapodtak, áruiknak meghatározott, nyilvános felülvizsgálattal és gyakran lebélyegzéssel szavatolt minősége volt, közösen határozták el, milyen árakat fizetnek a bennszülötteknek termékeikért stb. Nem jártak el másképp a Hanza-beliek sem a „német hídon” (Tydske Bryggen) a norvégjai Bergen városában és holland és angol versenytársaik sem. Jaj volt annak, aki áron alul adott el, vagy áron felül vásárolt! A bojkott, amellyel büntették, akkoriban a feltétlen tönkrejutást jelentette, nem is számítva a közvetlen büntetéseket, amelyekkel a szövetkezet a vétkest sújtotta. De meghatározott célokra szűkebb szövetkezeteket is alapítottak, ilyen volt például a XIV. és XV. században a genovai Maona, amely sok éven át uralkodott a kisázsiai Fokaia timsóbányái, valamint Khiosz szigete fölött, továbbá a nagy Ravensburger Handelsgesellschaft, amely a XIV. század végétől kezdve bonyolított le üzleteket Itália és Spanyolország felé és ezekben az országokban lerakatokat alapított, valamint az augsburgi Fuggerek, Welserek, Vöhlinek, Höchstetterek stb. és a nürnbergi Hirschvogelek és mások német társasága, amely 66 000 dukátnyi tőkével és három hajóval részt vett az 1505—06. évi indiai portugál expedícióban s ebből 150, mások szerint 175 százalék tiszta nyereséget húzott (Heyd: „Levantehandel”, II. 254.), és egész sor más „Gesellschaften Monopolia”, amelyekre Luther annyira haragszik.

Itt találkozunk először profittal és profitrátával. Éspedig a kereskedők szándékosan és tudatosan arra törekszenek, hogy ezt a profitrátát valamennyi részvevő számára egyenlővé tegyék. A velenceiek a Levantéban, a Hanza-beliek Északon, mindegyik ugyanazokat az árakat fizette áruiért, mint a szomszédja, a szállítási költségei ugyanannyiba kerültek, ugyanazokat az árakat kapta értük, és ugyanazokon az árakon vásárolt visszterhet, mint minden más kereskedő az „nemzetéből”. A profitráta tehát valamennyiük számára egyenlő volt. A nagy kereskedelmi társaságoknál a nyereségnek a befektetett tőkerész arányában való elosztása éppúgy magától értetődött, mint a jogosult telekrész arányában való részesedés a Mark-jogokban, vagy a kux-rész arányában való részesedés a bányanyereségben. Az egyenlő profitráta, amely teljes kifejlettségében egyike a tőkés termelés végső eredményeinek, itt tehát legegyszerűbb formájában egyik olyan pontnak bizonyul, amelyből a tőke történelmileg kiindul, sőt a Mark-szövetség egyenes származékának, mint ahogy ez utóbbi viszont egyenes származéka az őskommunizmusnak.

Ez az eredeti profitráta szükségképpen igen magas volt. Az üzlet igen kockázatos volt, nemcsak az erősen elterjedt tengeri kalózkodás miatt; a konkurens nemzetek is gyakran éltek mindenféle erőszakos eszközökkel, ha erre alkalom kínálkozott; végül az eladás és az eladási feltételek idegen fejedelmek adta kiváltságoktól függtek, amelyeket elég gyakran megszegtek vagy visszavontak. A nyereségnek tehát magas bizosítási díjat kellett magában foglalnia. Továbbá a megtérülés lassú, az üzletek lebonyolítása hosszadalmas volt, a legjobb időkben pedig, amelyek persze ritkán tartottak sokáig, az üzlet monopolkereskedelem volt monopolprofittal. Az akkor érvényes igen magas kamatlábak is bizonyítják, hogy a profitráta átlagosan igen magas volt, hiszen a kamatláb szükségképpen általában mindig alacsonyabb, mint a szokásos kereskedői nyereség százaléka.

Ennek a szövetkezeti együttműködéssel elért magas, valamennyi résztvevő számára egyenlő profitrátának azonban csak helyi érvényessége volt a szövetkezeten, vagyis itt a „nemzeten” belül. A velenceieknek, a genovaiaknak, a Hanza-belieknek, a hollandoknak, mindegyik nemzetnek és valószínűleg kezdetben többé-kevésbé minden egyes eladási területnek is, megvolt a maga külön profitrátája. E különböző szövetkezeti profitráták kiegyenlítődése az ellenkező úton történt, a konkurrencia útján. Mindenekelőtt a különböző piacok profitrátái egyenlítődtek ki egy és ugyanazon nemzet számára. Ha Alexandria nagyobb nyereséggel kecsegtetett velencei áruk számára, mint Ciprus, Konstantinápoly vagy Trapezunt, akkor a velenceiek több tőkét mozgósítottak Alexandria irányába és ezt a más piacokkal való forgalomtól vonták el. Azután sorra kellett kerülnie a profitráták fokozatos kiegyenlítődésének az ugyanazokra a piacokra ugyanazon vagy hasonló árukat kivivő egyes nemzetek között is, miközben igen gyakran megesett, hogy e nemzetek közül egyeseket kiszorítottak és ezek eltűntek a színtérről. Ezt a folyamatot azonban folytonosan megszakították politikai események, mint ahogy az egész levantei kereskedelem a mongol és török inváziók következtében ezen ment tönkre, és az 1492 óta tett nagy földrajzi-kereskedelmi felfedezések ezt a pusztulást csak meggyorsították, majd végérvényessé tették.

Az eladási terület most bekövetkező hirtelen kiszélesedése s a közlekedési utak ezzel összefüggő gyökeres átalakulása eleinte nem változtatott lényegesen a kereskedés módján. India és Amerika felé is eleinte még túlnyomóan szövetkezetek kereskedtek. De először is e szövetkezetek mögött nagyobb nemzetek álltak. A Levantéval kereskedő katalóniaiak helyébe az amerikai kereskedelemben az egész nagy egyesült Spanyolország lépett; mellette két oly nagy ország, mint Anglia és Franciaország; sőt Hollandia és Portugália, a legkisebbek is még mindig legalább éppoly nagyok és erősek voltak, mint Velence, az előző időszak legnagyobb és legerősebb kereskedőnemzete. Ez az utazó kereskedőnek, a XVI. és XVII. század merchant adventurerjének, olyan támaszt adott, amely a tagjait fegyverrel is oltalmazó szövetkezetei mindinkább feleslegessé, s ezért költségeit egyenesen terhessé tette. Azonkívül a gazdagság most jelentékenyen gyorsabban fejlődött egy-egy kézben, úgyhogy hamarosan egyes kereskedők éppen annyit fordíthattak egy vállalkozásra, mint azelőtt egy egész társaság. A kereskedelmi társaságok, ahol még fennálltak, többnyire fegyveres testületekké változtak át, amelyek az anyaország védelme és fennhatósága alatt újonnan felfedezett egész országokat hódítottak meg, és azokat monopolisztikusan zsákmányolták ki. De minél inkább alapított az új területeken gyarmatokat az állam is, úgyhogy ezek túlsúlyba kerültek, annál inkább háttérbe szorult a szövetkezeti kereskedelem az egyes kereskedők mögött, s ezzel a profitráta kiegyenlítése mindinkább kizárólag a konkurencia dolga lett.

Eddig csak a kereskedelmi tőke profitrátájával ismerkedtünk meg. Mert eddig csak kereskedelmi és uzsoratőke létezett, az ipari tőkének még csak most kellett kifejlődnie. A termelés még túlnyomórészt olyan munkások kezében volt, akik birtokában voltak saját termelési eszközeiknek, akik munkája tehát semmiféle tőkének sem hozott értéktöbbletet. Ha termékük egy részét fizetség nélkül kellett harmadik személynek átengedniök, akkor adó formájában a hűbérúrnak. A kereskedőtőke ezért, legalábbis kezdetben, nem szedhette profitját máshonnan, mint a belföldi termékek külföldi vásárlóitól vagy külföldi termékek belföldi vásárlóitól; csak ennek az időszaknak a vége felé — Itáliában tehát a levantei kereskedelem hanyatlása óta — kényszeríthette a külföldi konkurencia és a megnehezült eladás a kiviteli áruk kézműves termelőjét arra, hogy az exportáló kereskedőnek az árut értékén alul engedje át. S így itt azzal a jelenséggel találkozunk, hogy a belföldi kiskereskedelmi forgalomban az egyes termelők egymásnak az árukat átlagban értékükön adják el, a nemzetközi kereskedelemben azonban, az említett okokból, rendszerint nem ez történik. Teljesen ellentétben a mai világgal, ahol a termelési árak érvényesek a nemzetközi és a nagykereskedelemben, míg a városi kiskereskedelemben az árképződést egészen más profitráták szabályozzák. Úgyhogy ma például az ökör húsa nagyobb áremelkedésen megy keresztül, amíg a londoni nagykereskedőtől a londoni egyéni fogyasztóhoz jut, mint amíg a chicagói nagykereskedőtől, beleértve a szállítást, a londoni nagykereskedőhöz ér.

Az az eszköz, amely az árképződésnek ezt az átalakulását lassanként létrehozta, az ipari tőke volt. Már a középkorban képeződtek kezdetei, éspedig három területen: a hajózási vállalkozás, a bányászat és a textilipar terén. A hajózási vállalkozás azokban a méretekben, amelyekben az itáliai és Hanza-beli tengerparti köztársaságokban űzték, lehetetlen volt matrózok, vagyis bérmunkások nélkül (ezek bérviszonya el lehetett rejtve szövetkezeti formák mögött, nyereségrészesedéssel), s az akkori idők gályái nem lehettek meg evezősök — bérmunkások vagy rabszolgák — nélkül sem. Az ércbányák csoporttagjai, eredetileg szövetkezeti munkások, majdnem valamennyi esetben átváltoztak már részvénytársaságokká, amelyek az üzemet bérmunkások segítségével aknázták ki. A textiliparban pedig a kereskedő kezdte a kis takácsmestereket egyenesen a szolgálatába állítani azáltal, hogy szállította nekik a fonalat és fix bérért a saját számlájára dolgoztatta fel szövetté, egyszóval puszta vevőből úgynevezett kiadó vállalkozóvá [Verleger] vált.

Ezek a tőkés értéktöbbletképződés első lépései. A bányacsoportokat mint zárt monopoltestületeket figyelmen kívül hagyhatjuk. Ami a hajózási vállalkozókat illeti, kézenfekvő, hogy profitjaiknak legalábbis akkoráknak kellett lenniük, mint az országban szokásosak, külön pótlékkal a biztosításért, a hajók elhasználódásáért stb. De hogyan állt a dolog a textil-kiadókkal, akik először hoztak közvetlenül tőkés számlára előállított árukat a piacra és konkurenciát támasztottak a kézművesek számlájára előállított ugyanolyan fajta áruknak?

A kereskedelmi tőke profitrátáját készen találták. Ez ki is egyenlítődött már, legalábbis az illető hely számára, egy megközelítő átlagrátává. Mi indíthatta mármost a kereskedőt arra, hogy a kiadó külön üzletét magára vállalja? Csak egy dolog: ha arra volt kilátása, hogy másokéval egyenlő eladási ár mellett nagyobb profitra tesz szert. S ez a kilátása megvolt. Azáltal, hogy a kismestert szolgálatába fogadta, áttörte a termelés hagyományos korlátait, amelyek között a termelő a kész termékét adta el és semmi egyebet. A kereskedő tőkés megvette a munkaerőt, amely termelési szerszámával egyelőre még rendelkezett, de nyersanyaggal már nem. Azáltal, hogy a takácsnak ily módon rendszeres foglalkoztatottságot biztosított, a takács bérét viszont úgy lenyomhatta, hogy a teljesített munkaidő egy része megfizetetlen maradt. A kiadó így az eddigi kereskedelmi nyereségén felüli értéktöbblet elsajátítója lett. Igaz, hogy ezért pótlólagos tőkét is kellett alkalmaznia, hogy fonalat stb. vegyen, és ezt a takács kezében kellett hagynia, amíg elkészült a termékdarab, amelyért azelőtt csak a vásárlásnál kellett az egész árat megfizetnie. De először is a legtöbb esetben már azelőtt is külön tőkére volt szüksége, hogy előleget adjon a takácsnak, akit rendszerint csak az adósszolgaság bírt rá arra, hogy alávesse magát az új termelési feltételeknek. És másodszor, ettől eltekintve is, a kereskedő számítása a következő séma szerint alakul:

Tegyük fel, hogy kereskedőnk kiviteli üzletét 30 000 dukát, zecchino, font sterling vagy bármi egyéb tőkével folytatja. Ebből 10 000-et arra fordít, hogy belföldi árukat vásárol, 20 000-re tengerentúli felvevőpiacokon van szüksége. A tőke feltevésünk szerint kétévenként egyszer térül meg, az évi megtérülés = 15 000. Kereskedőnk most a saját számlájára akar szövetni, kiadó akar lenni. Mennyi tőkét kell akkor hozzáadnia? Tegyük fel, hogy az olyan vég szövet termelési ideje, amilyet el szokott adni, átlag két hónap, ami bizonyára igen magas. Tegyük fel továbbá, hogy mindent készpénzzel kell fizetnie. Akkor annyi tőkét kell hozzáadnia, hogy takácsait elláthassa két hónapra elegendő fonallal. Minthogy a megtérülés évenként 15 000, két hónap alatt 2500—ért vásárol szövetet. Mondjuk, hogy ebből 2000 a fonal értéke és 500 a szövés bére, akkor kereskedőnknek 2000 pótlólagos tőkére van szüksége. Feltesszük, hogy az értéktöbblet, amelyet az új módszerrel a takácstól elsajátít, csak 5 százaléka a szövet értékének, ami a bizonyára igen szerény 25 százalékos értéktöbbletrátát adja (2000c + 500v + 125m; m' = 125/500 = 25%, p' = 125/2500 = 5%). Akkor kereskedőnk 15 000-nyi évi megtérülésére 750 extraprofithoz jut, tehát pótlólagos tőkéjét már 2 [és] 2/3 év alatt visszaszerezte.

Hogy azonban eladását és ezzel megtérülését meggyorsítsa, s ezáltal ugyanazzal a tőkével az eddiginél rövidebb idő alatt ugyanannyi, tehát ugyanakkora idő alatt nagyobb profitot érjen el, értéktöbbletének egy kis részét a vevőnek ajándékozza, olcsóbban fog eladni, mint versenytársai. Ezek lassanként szintén kiadókká változnak majd és akkor az extraprofit a valamennyiüknél felemelt tőke után mindegyikük számára a közönséges profitra vagy még alacsonyabbra fog csökkenni. A profitráta egyenlősége megint helyreállt, bár lehetséges, hogy más színvonalon, azáltal, hogy a belföldön termelt értéktöbblet egy részét átengedték a külföldi vevőknek.

A következő lépés azon az úton, amelyen az ipart alávetik a tőkének, a manufaktúra bevezetésével történik. A manufaktúra szintén lehetővé teszi tulajdonosának, aki a XVII. és XVIII. században — Németországban egészen 1850-ig csaknem általánosan, és helyenként még ma is — többnyire még saját magának exportkereskedője, hogy olcsóbban termeljen, mint régimódi versenytársa, a kézműves. Ugyanaz a folyamat megismétlődik: a manufaktúratőkés által elsajátított értéktöbblet lehetővé teszi számára, illetve az exportkereskedő számára, aki vele osztozkodik, hogy olcsóbban adjon el, mint versenytársai, mindaddig, amíg az új termelési mód általánossá nem válik, amikor is megint kiegyenlítődés áll be. A már készen talált kereskedelmi profitráta, még akkor is, ha csak helyileg egyenlítődött ki, marad az a Prokrusztész-ágy, amelyben a fölös ipari értéktöbbletet könyörtelenül lemetszik.

Ha már a manufaktúra is azáltal virágzott fel, hogy olcsóbbá tette a termékeket, még inkább érvényes ez a nagyiparra, amely a termelés mindig újabb forradalmasításával az áruk előállítási költségeit egyre alacsonyabbra szorítja le és valamennyi korábbi termelési módot könyörtelenül kiküszöböli. Szintén a nagyipar az, amely ezáltal a belső piacot végleg meghódítja a tőke számára, véget vet az önellátó parasztcsalád kistermelésének és naturális gazdálkodásának, kiküszöböli a kistermelők közötti közvetlen cserét, az egész nemzetet a tőke szolgálatába állítja. Ugyancsak kiegyenlíti a különböző kereskedelmi és ipari üzletágak profitrátáit egyetlen általános profitrátává, és végül biztosítja az ipar számára e kiegyenlítésben az őt megillető hatalmi állást, azáltal hogy eltávolítja az akadályok legnagyobb részét, amelyek eddig útjában álltak annak, hogy a tőkét az egyik ágból a másikba átvigyék. Ezzel nagyjában az egész cserét illetően végbemegy az értékek átváltozása termelési árakká. Ez az átváltozás tehát objektív törvények szerint folyik le, a részvevők tudta vagy szándéka nélkül. Elméletileg semmiféle nehézséget sem okoz az, hogy a konkurencia az általános rátán felüli többletprofitokat az általános színvonalra csökkenti és így az első ipari elsajátítótól az átlagot meghaladó értéktöbbletet megintcsak elvonja. A gyakorlatban azonban a nehézség annál nagyobb, mert természetüknél fogva éppen a fölös értéktöbbletet termelő, tehát magas változó tőke mellett alacsony állandó tőkéjű, tehát alacsony tőkeösszetételű termelési szférák azok, amelyeket a legkésőbben és legtökéletlenebbül vetnek alá a tőkés üzemnek; ilyen mindenekelőtt a földművelés. Ami viszont azt illeti, hogy a termelési árakat az áruk értékei fölé emeljék, ami ahhoz szükséges, hogy a magas tőkeösszetételű szférák termékeiben foglalt átlagon aluli értéktöbbletet az átlagprofitráta színvonalára emeljék, ez elméletileg rendkívül nehéznek látszik, a gyakorlatban azonban, mint láttuk, a legkönnyebben és a leggyorsabban megy végbe. Mert az ebbe az osztályba tartozó áruk, amikor elkezdik őket tőkés módra termelni és bekerülnek a tőkés kereskedelembe, ugyanazon fajtájú olyan árukkal lépnek konkurenciára, amelyeket kapitalizmus előtti módszerekkel gyártottak, amelyek tehát drágábbak. A tőkés termelő tehát még akkor is, ha az értéktöbblet egy részéről lemond, még mindig elérheti a helységében érvényes profitrátát, amelynek eredetileg nem volt közvetlen kapcsolata az értéktöbblettel, mert a kereskedelmi tőkéből keletkezett már jóval azelőtt, hogy egyáltalában tőkés módon termeltek, tehát mielőtt ipari profitráta lehetséges volt.

1. A III. kötet V. szakaszából, különösen a [27.] fejezetből kitűnik, milyen helyet foglal el a tőzsde egyáltalában a tőkés termelésben. De 1865 óta, amikor a könyv készült, változás állt be, amely a tőzsdének ma jelentősen fokozott és még egyre növekvő szerepet juttat, és amelynek a további fejlődés során az a tendenciája, hogy az egész termelést, mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelést, valamint az egész forgalmat, mind a közlekedési eszközöket, mind a cserefunkciót, tőzsdések kezében összpontosítja, úgyhogy a tőzsde válik magának a tőkés termelésnek legkiemelkedőbb képviselőjévé.

2. 1865-ben a tőzsde még másodlagos elem volt a tőkés rendszerben. Az állampapírok jelentették a tőzsdei értékek zömét és ezek tömege is viszonylag csekély volt még. Emellett a részvénybankok, amelyek az európai szárazföldön és Amerikában túlsúlyra jutottak, Angliában éppen csak készültek elnyelni az arisztokratikus magánbankokat. Tömegükben azonban viszonylag még jelentéktelenek voltak. A vasúti részvénytársaságok viszonylag még szintén gyengék a mai helyzethez képest. Közvetlenül termelővállalat azonban, s ugyanígy bank is, még kevés volt részvényformában, többnyire a szegényebb országokban, Németországban, Ausztriában, Amerikában stb.; akkoriban a „gazda szeme” még le nem küzdött babona volt.

Akkor tehát a tőzsde még olyan hely volt, ahol a tőkések felhalmozott tőkéiket egymástól vették el és amely a munkásokat közvetlenül csak annyiban érdekelte, hogy új bizonyítéka volt a tőkés gazdaság általános demoralizáló hatásának és igazolása annak a kálvinista tételnek, hogy a predesztináció, másképp a véletlen, már ebben az életben eldönti, kinek-kinek mi jut osztályrészül, üdvözülés vagy kárhozat, gazdagság, azaz élvezet és hatalom, vagy szegénység, azaz nélkülözés és szolgaság.

3. Most más a helyzet. A felhalmozás az 1866-os válság óta egyre növekvő gyorsasággal ment végbe, mégpedig úgy, hogy a termelés bővülése egyetlen ipari országban sem tudott, a legkevésbé Angliában, a felhalmozás bővülésével lépést tartani; az egyes tőkés felhalmozása nem tudott teljes alkalmazást találni saját vállalkozása kiszélesítésében; az angol pamutiparban már 1845-ben [ez volt a helyzet] — vasúti szédelgés. Ezzel a felhalmozással nőtt azonban a járadékosok tömege is, olyan embereké, akik megunták az üzletbeli rendszeres erőfeszítést, akik tehát pusztán szórakozni akartak, vagy pedig mint társaságok igazgatói vagy felügyelő bizottsági tagjai csak könnyű foglalatosságot kívántak folytatni. Es harmadszor — hogy az ily módon pénztőkeként lebegő tömeg befektetését megkönnyítsék —, most mindenütt, ahol ez még nem történt meg, a korlátolt felelősségű társaságok új törvényes formáit teremtették meg és az eddig korlátlanul felelős részvényesek kötelezettségét is többé-kevésbé korlátozták (németországi részvénytársaságok 1890-ben. A jegyzések 40%-a!).

4. Ezek után az ipar fokozatosan átváltozott részvényvállalkozásokká. Egyik iparág a másik után jut erre a sorsra. Először a vasipar, ahol most óriási befektetések szükségesek (a bányák még előbb, ha nem volt már szövetkezeti formájuk). Azután a vegyipar és a gépgyárak. A kontinensen a textilipar, Angliában csak Lancashire egyes vidékein (oldhami fonógyár, burnleyi szövőgyár stb., szabómesterek szövetkezete, de ez csak előfok, amely a legközelebbi válságnál megint az [egyes] mesterek kezébe fog átmenni), sörfőzdék (néhány évvel ezelőtt az amerikai sörfőzdéket angol tőke vásárolta össze, azután Guinness, Bass, Allsopp). Azután a trösztök, amelyek óriási vállalkozásokat hoznak létre közös vezetés alatt (mint a United Alkali). A közönséges magáncég mindinkább csak előfok, hogy az üzletet addig fejlesszék, amíg elég nagy lesz ahhoz, hogy „megalapítsák”.

Ugyanez érvényes a kereskedelemre is, Leafs, Parsons, Morleys, Morrison, Dillon, mindet már megalapították. Most már vannak ilyen kiskereskedelmi házak is, éspedig nemcsak szövetkezet látszatával à la „Stores”.⁹

Ugyanez áll a bankokra és más hitelintézetekre Angliában is. — Új vállalatok egész tömege, valamennyi korlátolt felelősségű részvénytársaság. Még régi bankok is, mint Glyns stb., 7 magánrészvényessel limiteddé alakulnak át.

5. A földművelés terén ugyanez a helyzet. A rendkívül kiterjedt bankok, különösen Németországban (mindenféle bürokratikus elnevezés alatt) mindinkább a jelzálog hordozói lesznek, részvényeik révén a földbirtok valódi legfelsőbb tulajdonát a tőzsdének szolgáltatják ki és még inkább ez a helyzet, amikor a birtokok a hitelezők kezére jutnak. Itt a sztyeppek megművelésével kapcsolatos mezőgazdasági forradalom óriási erővel hat; ha így megy tovább, előre lehet látni az időt, amikor Anglia és Franciaország földjét is a tőzsde kaparintja meg.

6. A külföldi befektetések pedig mind részvényekben történnek. Hogy csak Angliáról beszéljünk: amerikai vasutak, északiak és déliek (megnézni a tőzsdei jegyzéket), Goldberger stb.

7. Azután a gyarmatosítás. Ez manapság tisztára a tőzsde fióküzlete, amelynek érdekében az európai hatalmak néhány évvel ezelőtt felosztották Afrikát, a franciák meghódították Tuniszt és Tonkint. Afrikát egyenesen bérbeadták társaságoknak (Nigéria, Dél-Afrika, Német Délnyugat- és Kelet-Afrika). Masbonát és Natalt a tőzsde számára vette birtokba Rhodes.

¹ Dulcamara (keserédes) — Donizetti „L’elisir d’amore” (Szerelmi bájital) c. operájának egyik alakja; általános használatban: a sarlatán típusa.
²Ugyanez a „hírnevéről ismert” úr (hogy Heine szavaival éljek), valamivel később arra is indíttatva érezte magát, hogy a harmadik kötethez írt előszavamra válaszoljon, miután ugyanis ez az előszó a „Rassegna”³ 1895. évi 1. füzetében olaszul megjelent. A válasz a „Riforma Sociale”⁴ 1895 február 25-i számában olvasható. Miután először elhalmoz a nála elmaradhatatlan és éppen ezért kétszeresen undorító dicséretekkel, kijelenti, eszébe sem jutott, hogy Marxnak a materialista történelemlelfogással kapcsolatos érdemeit magának elsinkófálja. Már 1885-ben elismerte őket, tudniillik egészen mellékesen egy folyóiratcikkben. Ellenben annál makacsabbul hallgatja el ott, hol beszélni kellene róluk, tudniillik idevágó könyvében, ahol Marxot csak a 129. oldalon említi, éspedig csupán a franciaországi kis földtulajdon alkalmából. S most merészen kijelenti, hogy Marx nem is a megalkotója ennek az elméletnek; ha ugyan nem célzott már Arisztotelész is ilyesmire, Harrington kétségtelenül kimondta már 1656-ban, s utána történészek, politikusok, jogászok és közgazdászok egész serege kifejtette jóval Marx előtt. Mindez olvasható Loria művének francia kiadásában. Röviden, a tökéletes plagizátor. Miután lehetetlenné tettem Loria úr számára, hogy Marxtól vett felfedezésekkel tovább kérkedjék, arcátlanul azt állítja, Marx is idegen tollakkal ékeskedik, éppúgy, mint ó maga. — Többi vádjaim közül még arra felel, hogy Loria szerint Marxnak sohasem volt szándékában a „Tőke” második, vagy éppenséggel a harmadik kötetét megírni. „S most Engels diadalmasan azzal felel nekem, hogy a második és harmadik kötetet tartja elém [...] kitűnő! És én annyira örülök ennek a két kötetnek, amelyeknek oly sok szellemi élvezetet köszönhetek, hogy soha még győzelem nem volt annyira kedvemre, mint amennyire ez a vereség kedvemre van ma — ha valóban vereség. De valóban az-e? Valóban igaz-e, hogy Marx a közzététel szándékával írta meg az összefüggéstelen jegyzeteknek ezt a zagyvalékét, amelyet Engels kegyeletes barátsággal összeállított? Valóban fel lehet-e tenni, hogy Marx ezeket az oldalakat műve és rendszere betetőzésének szánta? Valóban bizonyos-e, hogy Marx közzétette volna az átlagprofitrátáról szóló ama fejezetet, amelyben az annyi éve ígért megoldás a legvigasztalanabb misztifikációvá, a szavak legvulgárisabb játékává zsugorodik? Legalábbis megengedhető, hogy ebben kételkedjünk. Ez, úgy tűnik nekem, azt bizonyítja, hogy Marx pompás (splendido) könyvének kiadása után nem szándékozott annak utódját is megírni, vagy legalábbis az örököseire akarta hagyni, a saját felelőssége elhárításával, óriási műve befejezését.”
Ez olvasható a 267. oldalon. Heine nem fejezhette ki jobban megvetését német filiszter közönsége iránt, mint ezekkel a szavakkal: „A szerző végül is úgy megszokja közönségét, mintha az értelmes lény volna.”⁵ Minek nézheti hát az illusztris Loria a maga közönségét?
A végén a dicséretek újabb özöne, amely rám, szerencsétlen emberre patakzik. Emellett Sganarellónk Bileámmal hasonlítja magát össze, aki azért jött, hegy átkozzon, de ajkairól akarata ellenére az „áldás és szeretet szavai” ömlöttek. A jó Bileám tudvalevőleg arról nevezetes, hogy olyan szamáron ült, amely okosabb volt, mint gazdája. Ezúttal Bileám nyilvánvalóan otthon felejtette szamarát. [— Engels jegyzete.]
³„La Rassegna” — olasz polgári folyóirat, 1892 és 1895 között kéthetenként jelent meg Nápolyban.
⁴„La Riforma Sociale” — olasz polgári liberális havi folyóirat, 1894 óta jelenik meg Torinóban, illetve Rómában.
⁵Heine: „Nachwort zum »Romanzero«“.
⁶„Archiv für soziale Gesetzgebung und Statistik” — negyedévi német politikai gazdaságtani folyóirat, 1888-tól 1903-ig jelent meg Tübingenben, majd Berlinben Heinrich Braun szerkesztésében.
⁷ „Sozialpolitisches Zentralblatt” — német reformista hetilap, 1892-től 1895-ig jelent meg Berlinben, szerkesztője Heinrich Braun.
⁸ Konrad Schmidt 1895. március 1-én írt Engelsnek. 1895. március 12-i válaszában Engels részletesen vitatkozott Schmidt nézeteivel.
⁹ The Stores — eredetileg szövetkezeti áruházi vállalkozás, amely kezdetben csak a tagoknak, később kívülállóknak is árusította a különféle cikkeket.

Következő rész: Első fejezet — Az áru

Tartalomjegyzék