Író: Eric J. Hobsbawm1
Először megjelent: Eric Hobsbawn: Le Pari de la raison. Le monde diplomatique, 2004. decemberi, 609. sz.
Forrás: Évkönyv 2006
HTML: P.G.
Az állítólagos „civilizációk háborújától” a nagyon is reális szociális válságig, az egzisztenciális gyűlölködéstől az identitás súlyos zavaraiig minden arra ösztöni a történészeket, hogy az emberi lények és a társadalmak afejlődésének megértésén munkálkodjanak. A történelemtudománynak a legutóbbi évtizedekben mutatkozó relativizmusa gyakran a politikai konszenzus érdekeivel haladt kéz a kézben. Legfőbb ideje azonban, hogy helyreállítsuk „az értelem arcvonalát”, új történetszemléletet hozva működésbe. Erre szólít föl bennünket Eric Hobsbawn, korunk egyik legnagyobb történésze. Az alábbiakban a British Academy nagytermében, a marxista történetírással foglalkozó kollokviumon elhangzott 2004. november 13-i zárszavát adjuk közre.
(A Le monde diplomatique bevezetője.)
„A filozófusok a világot csak különbözőképpen magyarázták; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.2 A marxista történészeket e két, Ludwig Feuerbach német filozófus kapcsán leírt tétel inspirálta. 1880-tól azoknak az értelmiségieknek – köztük a történészeknek – a nagy része, akik magukénak vallották a marxizmust, valóban ezt is tették: a munkás- és szocialista mozgalmakkal együttműködve meg akarták változtatni a világot. Ezek a mozgalmak nagyrészt valóban a marxi eszmék befolyása alá kerültek, így váltak politikai tömegerővé. Azokat a történészeket, akik meg akarták változtatni a világot, ez az együttműködés bizonyos tanulmányozandó területek, nevezetesen a munkás népesség története felé terelte. A baloldali érzelműeket vonzották ezek a témák, eleinte anélkül, hogy kitüntetett kapcsolatuk lett volna a történelem marxista interpretációjával. És fordítva: az 1890-es években, amikor sokan közülük már nem voltak társadalmi forradalmárok, gyakran marxisták is megszűntek lenni.
A szovjetek 1917-es októberi forradalma újra fölélénkítette ezt az elkötelezettséget. Ez a harcos elszántság az antifasiszta periódus éveiben tovább erősödött. Emlékeztetnék azonban arra, hogy a marxizmust az európai kontinens jelentős szociáldemokrata pártjai is formálisan csupán 1950-től vagy még később adták föl. A Szovjetunióban viszont csak marxista történetírást lehetett művelni (amint később ugyanez volt a helyzet más, kommunista rendszerek által kormányzott országokban).
Az 1950-es évektől ez a motiváció a fejlett országokban meggyengült. Nem így a harmadik világban, ahol az egyetemi oktatás jelentős fejlődése, továbbá a diákok mozgalmai következtében az 1960-as években új, népes tömeg határozta el, hogy a világot megváltoztatja. Eközben, bár kétségkívül radikálisoknak mondhatók, sokan közülük nem voltak őszinte marxisták, egyesek pedig egyáltalán nem voltak azok.
A marxizmusnak ez az újabb színrelépése az 1970-es években tetőzött – kevéssel azelőtt, hogy tömeges támadás kezdődött ellene. Ennek ismét főleg politikai okai voltak. Ennek a reakciónak az első számú következménye annak az eszmének a megtagadása volt (kivéve a neoliberálisokat, akik akkor még vallották), hogy a történelmi elemzés segítségével az ember megkísérelheti, hogy előrejelezze az emberi társadalom megszervezésének jövőbeni sikeres módját. A történelem így elvált a teleológiától.
Lévén a homályos távlatok, amelyek között ma a szociáldemokrata és a szociálforradalmár mozgalmaknak cselekedniük kell, nem valószínű, hogy a marxizmus irányában újabb politikailag motivált fordulat menne végbe. Ám e téren óvakodjunk a nyugatias, a centrumra összpontosító szélsőségtől. Mint ezt más írásaimban igyekeztem kimutatni, az 1980-as évektől ez a tendencia terjedőben van, Dél-Koreától Tajvanig, majd az 1990-es évektől Törökországban és ma is az arab világban.
Melyek voltak a marxizmus „világmagyarázatának” a fő dimenziói, amelyektől a történelemtudományé kissé eltértek, de azért párhuzamosan haladtak vele? Ez arra a hullámra vonatkozik, amelyet Anti-Rankeeffektusnak3 nevezhetnénk, s amelyben a marxizmus jelentős mozzanatokkal volt jelen, anélkül, hogy ezt hordozói teljes egészében elismerték volna. Ez kettős mozgást indított el. Egyrészt vitatta a pozitivista elméletet, amely szerint a valóság objektív szerkezete nyilvánvaló, elég ehhez a történelemre ráilleszteni a természettudományok módszertanát, és általa magyarázni meg, hogy a dolgok miért úgy történtek, ahogy történtek, illetve fölfedezni, hogyan történtek valójában. Ennek értelmében minden történész számára kötelező volt (és maradt), hogy lehorgonyozzon az objektív valóságnál, részletesen megismerje azt, s azt is, hogy mi történt a múltban. Mégsem a tényből indult ki, hanem a problémából, és azt követelte: ezt vizsgálják meg, ha meg akarják érteni, végülis miért és hogyan alakultak a paradigmák és a koncepciók úgy, ahogyan alakultak, a történelmi hagyományok és a különböző szocio-kulturális környezet hatására.
A másik oldalon ez az irányzat kísérletet tett arra, hogy a történetírást a társadalomtudományokhoz közelítse, úgyszólván bekebelezze egy általánosabb diszciplinába, amely képes megmagyarázni a társadalom átalakulásait. Lawrence Stone4 formulája szerint a történetírás feladata elsősorban az, hogy föltegye a „miért” nagy kérdését. Ez a „szociális fordulat” nem a történetírásból indult ki, hanem a társadalomtudományokból. Ezekre úgy tekintettek, mint az evolúciós tudományágat, azaz a történetírást megerősítő tényezőre. Amennyiben Marxban a megismerés szociológiájának atyját látjuk, akkor a marxizmus, jóllehet lejáratták egy hibás, vak, ultraobjektivista feltevés nevében, minden bizonnyal ennek a folyamatnak az első számú segítője volt. Mi több, a marxista eszmék egyik legismertebb hatása, a gazdasági és a társadalmi tényezőknek tulajdonított fontos szerepe, nem is volt specifikusan marxista eszme, bár a marxista elemzés teljes súyával ezt az orientációt segítette. Ez mélyen beleivódott abba az általánosabb történetírói mozgásba, amely 1890 körül vált láthatóvá, és tetőpontját az 1950–1960-as években érte el, az én nemzedékem nagy szerencséjére, amelynek esélyt adott arra, hogy átalakítsa a diszciplinát.
Ez a szociális–gazdasági áramlat túllépett a marxizmuson. Mindenütt folyóiratokat, és szociál-gazdasági történész intézményeket hozott létre, mint Németországban 1893-ban a marxista szociáldemokraták a Vierteljahrschriftet. Ez a marxi kötődés azonban nem volt jellemző Angliára, Franciaországra, sem az Egyesült Államokra. Sőt magában Németországban sem volt az erősen történeti gazdasági iskola sohasem marxista.. És csupán a XIX. századi „harmadik világban” vagyis Oroszországban és a Balkánon öltött a gazdaságtörténet mindenekelőtt szociálforradalmár jelleget, mint az egész társadalomtudomány is. Ennélfogva erősen vonzotta Marx. Mindenesetre a marxista történészek érdeklődése ekkor nem annyira az „alapra” összpontosult, hanem az alap és a fölépítmény kapcsolatára. A kifejezetten marxista történészek mindig relatív kisebbséget alkottak.
Marx a történetírást elsősorban azoknak a történészeknek és kutatóknak a közvetítésével befolyásolta, akik átvették kérdésfeltevéseit. Ezekre azután válaszokat adtak, hol őt követve, hol nem. A marxista történetírás Karl Kautsky vagy Georgij Plehanov5 időszakához képest nagy lépést tett előre olyan kapcsolatok révén, amelyek hordozói megtermékenyítették más tudományágak (például a társadalmi antropológia) eszméivel, nemkülönben olyan gondolkodók által, akiket Marx befolyásolt, s akik megpróbálták továbbgondolni eszméit, mint Max Weber.6 Ha hangsúlyozom ennek a történetírói irányzatnak az általános jelentőségét, ezt nem azért teszem, mintha alábecsülném a különbségeket, amelyek soraiban jelen voltak. Mindenesetre a történetírás e korszerűsítői ugyanazokat a kérdéseket tették föl maguknak, és ugyanazokban a szellemi ütközeteken kötelezték el magukat. Inspirációjukat a humángeográfiából, a Durkheim7-féle filozófiából, és (mint Franciaországban Labrousse8 Annales-e esetében) a statisztikából merítették; vagy a weberiánus szociológiából, mint a Historische Sozialwissenschaft az NSZK-ban, sőt a Brit Kommunista Párt történészeinek a a marxizmusából, akik szintén fontos vetülete voltak a a történetírás korszerűsítésének Nagy-Britanniában, vagy legalább létrehozták legfontosabb folyóiratát.
Ezek is, azok is egymást szövetségeseknek tekintették a történetírói konzervativizmussal szemben, még ha politikai álláspontjaik szembeálltak is egymáséval, mint Michael Postannek9 és marxista tanítványainak az esete mutatta. A haladásnak ez a koalíciója példás kifejezési eszközt talált az 1952-ben alapított Past & Present10 folyóiratban, amely nag tekintélyt vívott ki magának a történészek világában. A folyóirat annak köszönhettes a sikerét, hogy az alapító fiatal marxisták szabad akaratukból lemondtak az ideológiai kizárólagosság igényéről, a más ideológiai tájakról érkezett fiatal korszerűsítők pedig készséget mutattak arra, hogy befogadják őket, mert úgy gondolták, hogy az eszmei és politikai különbségek nem akadályozhatják együttműködésüket. A második világháború vége és az 1970-es évek között a haladásnak ez a frontja látványosan nyert teret. A hetvenes évtizedben, mint Lawrence Stone mondja, „a históriai diskurzus természetében a zavarok roppant együttese következett be”. Ez azután elnyúlt egészen az 1985-ös válságig, amikor megkezdődött az átmenet a mennyiségi vizsgálatokról a minőségiekre, a makrotörténetről a mikrohistóriára, a strukturális elemzésekről az elbeszélésekre, a szociális témákról a kulturális témákra. Azóta a modernizáló koalíció védekezésbe szorult, és ez egyaránt vonatkozik a csoport nem marxista összetevőire, mint „szociálökonómiai” csoportjára.
Az 1970-es években a történetírás domináns irányzatában nagy átalakulás ment végbe, elsősorban azoknak a „nagy kérdéseknek” a mentén, amelyeket Marx tett föl. Akkoriban azt írtam erről: „Gyakran lehetetlen megmondani, hogy egy munkát marxista vagy nem marxista szerző alkotott, különösen, amikor a szerző külön nem fejti ki ideológiai álláspontját... Türelmetlenül várom a napot, amikor senki sem fogja kérdezni: vajon marxista vagy nem marxista a szerző.” Ám, amint ezt magam is megjegyeztem, valójában messze voltunk egy ilyen utopikus állapottól. Sőt, azóta, éppen ellenkezőleg, erősödött annak a szükségessége, hogy hangsúlyozzuk azt, amit a marxizmus tud hozzáadni a történetíráshoz, minthogy ez hosszú ideje nem történt meg. Egyben azért is, mert a történetírásnak védelemre van szüksége azokkal szemben, akik tagadják képességét arra, hogy segítsen megértetni velünk a világot. De azért is, mert a tudományok új fejleményei fölborogatták a történetírás naptárát.
Módszertani téren a legfőbb negatív fejlemény az, hogy akadályok egész sorát emelték a közé, ami történt és történik a történelemben, és arra való képességünk között, hogy megfigyeljük és megértsük ezeket a tényeket. Ezek a barikádok annak a visszautasítását jelzik, hogy elismerjük egy objektív valóság létezését, olyan valóságét, amelyet nem a megfigyelő kreált különböző, változékony célokkal; máskor annak a tételezését, hogy nem tudjuk átlépni ennek a nyelvezetnek a határát, s ez az egyetlen módja annak, hogy a világról beszéljünk, hogy megértsük a múltat. Ez a látásmód kirekeszti azt a kérdést, vajon a múltban léteztek-e visszatérő jelenségek, szabályszerűségek, amelyek alapján a történész jelentős feltevéseket fogalmazhat meg. Kevésbé teoretikus érvelések is e visszautasításra összpontosulnak: a múlt folyamata – úgymond – túlságosan esetleges, tehát az általánosítások, amelyekre valaki jutott vagy juthat, gyakorlatilag irrelevánsak. Ezeket a megállapításokat valamennyi tudományra vonatkoztatják. S akkor még mellőztük az ugyancsak létező, sokkal felületesebb régi felfogást, amely a történelem alakulását egyes, politikai döntéseket hordozó személyeknek vagy magas beosztású katonáknak, esetleg valamely eszmék vagy „értékek” hatásának tulajdonítja. Mindez a történetírás kutatási képességét arra korlátozná, hogy próbáljon „beleérzéssel” közeledni a történelemhez, ami nyilvánvalóan elengedhetetlen, de önmagában nem elégséges.
Az első számú politikai veszedelem, amely most a történettudományt fenyegeti, az „anti-univerzalizmus”: „az én igazságom – úgymond – épp annyira érvényes, mint a tied, bármit mondanak is a tények.” Ez az antiuniverzalizmus természetesen csábítja bizonyos, azonosan gondolkodó csoportok történészeit. Náluk a vizsgálat legfontosabb tárgya nem az, hogy mi történt. Inkább az, hogy mi módon érinti az illető csoportot annak a magyarázata, hogy mitől történt így vagy úgy. Általánosabban fogalmazva: az ilyen történetírás számára nem az események ésszerű magyarázata a fontos, hanem a „jelentősége”, az, hogy egy bizonyos csoportosulás, amely – vallási, etnikai, nemzeti, nemi, divat- vagy egyéb alapon – másokkal szemben azonosítja magát, hogyan gondolkodik arról, ami történt.
A relativizmus vonzereje tehát az „identitárius” történészcsoportokra erős. Különböző okokból a legutóbbi harminc évben aranykorukat élték a történeti kontra-igazságok és mítoszok, az érzelmek diktálta deformációk. E mítoszok némelyike közvetlenül is közveszélyes, mint pl. a hinduista kormányok éveiben Indiában11, vagy Olaszországban, Mr. Silvio Berlusconi kormányának éveiben; hogy néven nevezzük: az olykor integrista vallásosság kíséretében színre lépő nacionalizmusok időszaka- szaiban.
Mindazonáltal, ha ez a jelenség megzavarta is a történetírás szélső pe- remvidékén tanyázó kuruzslókat és ostobákat, továbbá zavarokat okozott egyes, nem szükségképpen e kategóriákba sorolható különleges történész- csoportoknál is, mint a nacionalisták, a feministák, a melegek, a feketék és mások, egyszersmind életre hívott egy korábban ilyen méreteken nem lé- tező és végtelenül érdekes történeti fejleményt: „a jelenkor történeti vissza- emlékezések valóságos özönét”, ahogy Jay Winter12 nevezi. Ennek jó pél- dája a Pierre Nora szerkesztette „Az emlékezések helye” című kötet.13
Mindezekkel az úttévesztésekkel szemben legfőbb ideje helyreállítanunk azoknak az összefogását, akik a történettudományban az emberiség átala- kulásai során történtek racionális vizsgálatát látják, azokkal szemben, akik ezt a vállalást, rendszerint politikai okokból, opponálják; általánosabban pedig a relativistákkal és a posztmodernistákkal szemben, akik elutasítják, hogy a történelem ilyen vizsgálatra egyáltalán lehetőséget adhat. Bizonyá- ra mind a baloldaliak, mind a relativisták és a posztmodernek között van- nak, akik attól fognak tartani, hogy ez a történészek sorait politikai hasa- dások mentén megoszthatja.
A marxista megközelítés lényeges elem az ész frontjának a helyreállítá- sában, mint ahogy az volt az 1950-es és az 1960-as években is. A marxista részvétel annál inkább elengedhetetlen, mert a koalíció többi lehetséges összetevője, úgy tűnik, lemondott erről a helyreállításról, mégpedig mind a Fernand Braudel utáni Annales-iskola, mind pedig a „strukturo- funkcionális társadalmi antropológia”, amelynek a befolyása a történészek körében annyira nagy volt. (Ezt a tant különösen zavarossá tette a poszt- modernista szubjektivitás irányába való eltolódása.)
Ám miközben a posztmodernisták tagadták a történelem megértésének a lehetőségét, a természettudományokban nagy előrelépések következtek be, amelyek helyreállították az emberiség történelmi evolúciójának, mint kutatási témának az abszolút időszerűségét, anélkül, hogy a történészek erre fölfigyeltek volna. Erre két vonalon került sor.
Először: a DNS-elemzés a fejlődésnek a korábbinál sokkalta alaposabb és pontosabb kronológiáját állította föl, a Homo sapiens megjelenésétől kezdve. Klönösen fontos az előrelépés abbban a vonatkozsában, hogy ez az afrikai eredetű faj milyen kronológiai egymásutánban jelent meg a világ különböző részein. Ez fordulat az írásbeli történelem megjelenése előtti korok tekintetében. Egyszersmind rávilágított arra: mennyire rövid az emberiség története geológiai és paleontológiai mércével mérve, ami lehetetlenné teszi a neodarwinista szociobiológia14 redukcionista megoldásait.
Az emberi élet – mind a kollektív, mind az egyéni lét – átalakulásai, továbbá a legutóbbi tízezer év, de leginkább az utolsó tíz nemzedék folyamán bekövetkezett változások sokkal jelentősebbek annál, hogysem meg lehetne magyarázni őket kizárólag a fejlődés darwinista mechanizmusai alapján, a gének által. Ezek az átalakulások elsősorban a szerzett jellemvonások felgyorsuló átadásának termékei; nem az öröklés, hanem kulturális mechanizmusok útján. Azt is mondhatnánk, hogy itt Lamarck15 „bosszújáról van szó Darwinnal szemben, az emberi történelemnek, mint témának az ürügyén. Nem szolgál jó ügyet, ha biológiai metafórákkal forgatják ki a jelenséget, inkább a „memekről”, mint a génekről szólva.16 Valójában a kulturális és a genetikus tulajdonságok különbözőképpen öröklődnek.
Összefoglalva: a DNS forradalma, különleges történelmi módszerrel, az emberi fajfejlődés kutatására ösztönöz. Ésszerű keretet is ajánl – hogy úgy mondjam, mellesleg – a világtörténet számára is. Ez a történet bolygónkat teljes komplexitásában vizsgálja, ahelyett, hogy egyes térségeinek vagy aspektusainak a történetét kutatná. Más szavakkal kifejezve: az, amit történelemnek nevezünk, az a Homo sapiens biológiai evolúciójának fejlődése, más módon.
Másodszor: az új evolucionista biológia eltörli az éles megkülönböztetést a történelem- és a természettudomány között (amelyet jórészt már kiradírozott ezeknek a tudományoknak az előző évtizedekben végbement rendszeres „historizálódása”). Luigi Luca Cavall-Sforza, a DNS-forradalom multidiszciplináris úttörőinek egyike arról beszél, „mekkora intellektuális öröm egyre több hasonlóságot találni a kutatások ennyire eltérő területei között, amelyek közül egyeseket hagyományosan a kultúra két, szembeállított pólusának valamelyikéhez soroltak.” Röviden szólva, ez az új biológia megszabadít bennünket a hamis vitától arról, vajon tudomány-e a történetírás vagy sem.
Harmadszor: mindez az emberi fajfejlődés alapjainak ahhoz a megközelítéséhez vezet el bennünket, amelyet az archeológusok és a történelem előtti kor kutatói tettek magukévá. Ők szilárdan kitartanak amellett, hogy tanulmányoznunk kell a fajunk és környezete közötti kölcsönhatás módozatait. Ez újból azokat a lényeges kérdéseket veti föl, amelyeket Marx Károly is fölvetett. A „termelési módok” (de mindegy, hogy nevezzük őket), amelyek a termelő technológia, a kommunikáció és a társadalomszervezés (egyben a katonai hatalom) jelentékeny újításain alapulnak – ez az emberi evolúció magja. Ezek az újítások, amint Marx ennek tudatában volt, maguktól nem jöttek és nem jönnek létre. Ezek a férfiak és a nők cselekedeteiből származnak, amelyekkel saját történelmüket alkotják, de nem légüres térben, sem az anyagi életen kívül, sem pedig a saját történelmi múltjuk teremtette adottságoktól függetlenül.
Következésképpen azoknak, akik a múltat kutatják, a történettudományt és kitűzött távlatait is ennek a fontos célnak az irányába kell visszaterelniük. „Mindennek a története” helyett „totális történelmet” kell művelniük, még ha ez nem valósítható is meg tökéletesen, olyan történelmet, amelyben, mint oszthatatlan szövetben, mindenfajta emberi tevékenység egymáshoz kapcsolódik. A marxisták nincsenek egyedül ebben. Ezt a célt tűzték ki Fernand Braudelék is, de a marxisták követték a legnagyobb szívóssággal ezt az irányt, amint erre egyikük, Pierre Vilar rámutatott.17
Az új távlatok által fölvetett fontos kérdséek közül is a legfontosabb az, amely bennünket az ember történelmi fejlődésének a vizsgálatához vezet. Arról a konfliktusról van szó, amely egyrészt a Homo sapiens átalakulásait (a neolitikus embertől az atomkor emberéig) előre vivő erők, másrészt azon erők között áll fenn, amelyek fenntartották az emberi társadalmak közösségeinek a stabilitását, és amelyek az előbbi erőket a történelem legnagyobb részében sikeresen közömbösítették. Ma ennek az egyensúlynak a felborulása, meglehet, túllép az emberi értelem képességein, s bizonyára meghaladja a társadalmi intézmények és a politikai társadalom ellenőrző képességét is. A marxista történészek, akik a XX. században nem értették meg a társadalom kollektív terveinek akaratlan és nem kívánatos következményeit, ez alkalommal, gyakorlati tapasztalataikkal, talán segíteni tudnának abban, hogy megértsük, hogyan jutottunk idáig.
1 A szerző, az Évkönyv sokszoros szerzője, a Londoni Egyetem emeritus professzora küldte el a Le monde diplomatique-ban megjelent cikkét az Évkönyv számára [A magyar olvasót útbaigazító szerkesztői jegyzeteket megkülönböztetésül szögletes zárójelben adjuk.] 2 Tézisek Feuerbachról. (1845 tavasza.) Marx–Engels Művei, 3. köt. Kossuth Könyvkiadó, 1976. 10.old. 3 Leopold von Ranke (1795-1886) – őt tekintik a domináns egyetemi filozófia atyjának 1914 előtt. Olyan könyvek szerzője, mint a „L’Histoire des peuples romans et germains de 1494 à 1535”, illetve az 1824-ben megjelent „Weltgeschichte”. 4 Lawrence Stone (1920–1999) – a történetírás szociálhistóriai irányzatának egyik legbefolyásosabb angliai személyisége, olyan könyvek szerzője, mint a „The causes of the English Revolution 1529–1641” (1972), ill. a "The Family, Sex and Marriage in England 1500–1800” (1977). 5 [Kautsky életútját lásd az Évkönyv 1979., Plehanovét 1981. évi kötetében.] 6 [A német Max Weber (1864–1920) a XX. század egyik mértékadó szociológusa.] 7 Emile Durkheim (1858–1917) a modern szociológia egyik atyja, a „De la division du travail sociale” (1893) és a „Suicide” című munkák szerzője. 8 [Ernest Labrousse (1895–1988) életútját lásd Évkönyv 1990.] 9 Postan 1937-től töltötte be a Cambridge-i egyetem közgazdasági tanszékének vezetői posztját. Fernand Braudellel együtt fő inspirálója volt a Gazdaságtörténészek Nemzetközi Szövetségének (Association internationale de l’histoire économique). – [Róla lásd Hobsbawm visszaemlékezését az Évkönyv 2005-ös kötetének „Történetírók” rovatában.] 10 A marxizmushoz közeli angol folyóirat. 11 A Baratija Dzsanata Párt (BJP) 1999-től 2004-ig állt az indiai kormány élén. 12 Winter a New York-i Columbia Egyetem professzora, a XX. századi háborúk történetének egyik legnagyobb specialistája. 13 Pierre Nora (éd.): Les lieux de mémoire. 1-3. köt. Gallimard, 1993. (3. kiad.) 14 [A darwini evolúciós elmélet kritikátlan átvitele a társadalomtörténetre („szociáldarwinizmus”) a 20. század első felében sok esetben adott tápot agresszív ideológiáknak és társadalmi-politikai gyakorlatnak.] 15 [Jean Baptiste Antoine de Lamarck (1744–1829) a Darwin előtti biológiai fejlődéselmélet legjelentősebb művelője, aki a szerves természet egységes voltát hangsúlyozta.] 16 Richard Dawkins, a jelenlegi neodarwinizmus egyik vezéralakja szerint a „memek” az emlékezet alapegységei, amelyek hasonló módon közvetítik a kulturális továbbadást és továbbélést, mint a gének az egyedik genetikus tulajdonságainak a továbbadását. 17 Erről lásd Pierre Vilar: Une histoire en construction: approche marxiste et problématique conjoncturelle. Gallimard–Seuil, Paris, 1982.