Író: Guy Debord, 1971.
Először megjelent: Eredetileg az "Internationale Situationniste" 13. számában jelent volna meg, de a szervezet feloszlása következtében ez elmaradt. 2004-ben jelent meg gyűjteményes kiadásban.
HTML/Fordítás: P.G.
A „szennyezés” manapság divatos szó, épp úgy, mint a forradalom: magához ragadja a társadalom egész életét, és illuzórikus módon jelenik meg a spektákulumban. Nyomasztó fecsegés tárgyát képezi egy rakás téves és misztifikáló írásnak és értekezésnek, de valóban torkát szorítja mindnyájunknak. Mindenütt feltárulkozik, mint ideológia, és mint valódi folyamat nyer teret. A két ellentétes mozgás, az árutermelés legmagasabb állapota és totális tagadásának projektje, amelyek maguk is éppoly gazdagok ellentmondásokban, egységben gyarapszanak. Íme a két oldal, amely megnyilvánul a régvárt történelmi pillanatban, amelyet részben elégtelen jelzőkkel oly gyakran kikövetkeztettek: lehetetlenné vált a kapitalizmus folytatólagos működése.
A kor, amely rendelkezik a földi életfeltételek teljes megváltoztatásának technikai eszközei felett, ugyanakkor, magának a technika és a tudomány elválasztott fejlődésének köszönhetően, egy és ugyanazon kor, amely a feltárás és a előrejelzés matematikailag kétségtelen eszközei felett is rendelkezik, amelyek pontosan megmérhetik, hová vezet – szinte napra pontosan – az elidegenedett termelőerők és az osztálytársadalom automatikus növekedése: vagyis, amelyek megmérhetik magának a túlélés feltételeinek rohamos romlását, a szó legáltalánosabb és legtriviálisabb értelmében.
Miközben az idejétmúlt félkegyelműek továbbra is mind ennek az esztétikai kritikájáról és ellene értekeznek, és azt hiszik tisztánlátónak és modernnek láttatják magukat, úgy téve, mintha haladnának a korral, hirdetve, hogy az autópályának vagy Sarcelles-nek megvan a maga szépsége, amit többre is kellene tartani a régi, „festői” városnegyedeknél, vagy hevesen megjegyzik, hogy a jó konyha utáni nosztalgia ellenére a társadalom jobban étkezik, addig a természetes és emberi környezet totalitásának leromlása, már egyáltalán nem egy állítólagos, letűnt, esztétikai vagy más minőség kérdéseként tűnik fel, mivel a kérdés egyre szélsőségesebben maga egy olyan világ anyagi létezésének lehetőségére irányul, amely egy ilyen mozgást folytat. Valójában ennek lehetetlenségét már tökéletesen bebizonyította az egész elválasztott tudományos ismeret, amely már csak a határidőt és azokat a mérséklő intézkedéseket vitatja, amelyeket határozottan alkalmazva, némileg kitolhatjuk az előbbit. Egy ilyen tudomány csak pusztulásába kísérheti az őt kitermelő és kézben tartó világot; de arra kényszerül, hogy tágra nyílt szemekkel tegye azt. Így megmutatja, görbe tükörben, a felhasználatlan ismeretek hasztalanságát.
Csodálatra méltóan pontos mérések és következtetések készülnek a belélegezhető légkör rohamosan növekvő kémiai szennyezettségéről; a folyók, a tavak és már az óceánok vizei szennyezettségéről is; a békés célokra fejlesztett atomenergiának betudható radioaktivitás visszafordíthatatlan felhalmozódásáról; a zaj hatásairól; a műanyag termékek megszállta térről, amelyek egy örökkévaló, egyetemes szemétlerakót vehetnek igénybe; a megkergült születésszámokról; a táplálék esztelen hamisításáról; az egykori falu és vidék helyén egyre terjedő városi lepráról; valamint a mentális betegekről – beleértve a neurotikus félelmeket és a hallucinációkat, amelyek nem maradhatnak el soká, és hamarosan elburjánzanak, válaszként magára a szennyezés motívumára, amelynek nyugtalanító képét mindenütt elénk tárják – és az öngyilkosságról, amelynek aránya pontosan egybeesik egy ilyen környezet kiépítésével (ne is említsük a nukleáris és biológiai hadviselés hatásait, amelynek eszközei már most Damoklész kardjaként lógnak fejünk felett, noha nyilvánvalóan elejüket vehetjük.)
Röviden szólva, még ha „az ezredik év borzalmai”-nak mértékét és magát valóságtartalmát a történészek mai napig vitatják, a kétezredik év borzalmai épp oly nyilvánvalóak, mint megalapozottak; mostmár tudományosan bizonyítottak. Azonban, nem egy alapvetően új jelenségről van szó: egyszerűen egy hosszú ideje tartó folyamat kényszerű végeredményéről. Egy egyre betegebb, de egyre hatalmasabb társadalom a világot saját betegségének környezetévé és díszletévé, egy beteg bolygóvá alkotta újjá. Egy társadalom, amely még nem érte el a homogenitást, és amely még nem önmeghatározó, hanem mindinkább önmaga egy külsővé vált, feléje emelt része határozza meg, úgy látott neki a mozgalomnak, mely uralmába hajtja a természetet, hogy még nem uralkodik önmaga felett. A kapitalizmus végre megmutatta saját mozgása révén, hogy képtelen a termelőerők további fejlesztésére; és ez nem mennyiségileg értendő, ahogy azt sokan hitték, hanem minőségileg.
Azonban, a burzsoá gondolkodás számára, módszertanilag, egyedül a számszeri fontos, a megszámlálható, a hatékony; míg a minőségi nem több, mint a valódi súlya szerint mért igaz valóságra aggatott, szubjektív vagy művészi, dekoratív bizonytalan. Ellenben, a dialektikus gondolkodásnak, így a történelemnek és a proletariátusnak is, a minőségi a valós haladás döntő dimenzióját képezi. Íme, amit egyrészt a kapitalizmus, másrészt pedig mi, idővel be fogunk bizonyítani.
A társadalom urainak ennélfogva fenn kell tartsák a szennyezés körüli beszédet, hogy küzdjenek ellene (elvégre ugyanazon a bolygón élnek, mint mi; és itt az egyetlen értelem, amelyben kijelenthetjük, hogy a kapitalizmus fejlődése valóságos osztályfúziót hozott létre), és hogy elfedjék azt: egyszerűen azért, mert ekkora ártalom és kockázat ténye elégséges, hogy a lázadás egy roppant tényezőjét alkossa, mivel épp annyira a kizsákmányoltak anyagi szükségleteit érinti, mint a XIX. századi proletariátus éhezés elleni harca. A múlt reformizmusainak alapvető kudarcát követően – melyek mindegyike arra tört, hogy az osztály kérdésének döntő válaszát adja – egy újféle reformizmus körvonalazódik, amely ugyanazon szükségekre felel, mint a megelőzőek: megolajozza gépezetet és új profitlehetőségeket teremt az élvonalbeli vállalatoknak. Az ipar legmodernebb ágazata a szennyezés különféle csillapítószereire, mint egy új felvevőpiacra veti magát, de még annál is jövedelmezőbbre, hiszen az állami monopolizálta tőke befektetésére és manővereire jórészt itt kell sor kerüljön. Míg ez az új reformizmus, ugyanazon okokból, mint elődei, kudarcra íéltetett, velük szemben az a szélsőséges különbség fennmarad, hogy emez kifutott az időből.
A termelés fejlődése ezidáig hiánytalanul igazolódott a politikai gazdaságtan megvalósulása lenni: a nyomorúság fejlődése, amely magába az élet miliőjébe ront be, tönkretéve azt. A társadalom, ahol a termelők halálra dolgozzák magukat és csak szemlélhetik munkájuk eredményét, most nyíltan láttaja és belélegezteti velük az elidegenedett munka általános folyományát, a halál folyományaként. A túlfejlett gazdaság társadalmában minden, még maga a forrásvíz és a városi levegő is gazdasági javakká lett, vagyis, minden gazdasági betegséggé vált, „az ember tökéletes megtagadása” elérte végső anyagi eredményét. A modern termelőerők és a termelőviszonyok (legyen az burzsoá vagy bürokratikus) harca végső fázisába lépett. A nem-élet termelése egy túlontúl növekvő, egyenes vonalú és halmozódó folymatba eredt; fejlődése végső küszöbét épp most ugrotta meg. Amelyet immáron közvetlen termelnek, az a halál.
Egy olyan világban, amelyen egészében eluralkodott a munkaerőáru, és így minden hatalom a főnököket illeti, a fejlett gazdaság végő, beismert és lényegi funkciója a munkahelyek termelése. Ez igen távol áll az előző század haladó eszméitől, melyek szerint a tudomány és a technológia, a termelékenység növelésével, az emberi munka csökkentéséhez járul hozzá, és így állítólagosan könnyebben elégíti ki a korábban mindenki által valósnak ítélt szükségleteket anélkül, hogy az erre szolgáló javak minősége alapvető változáson menne keresztül. Minden mást azért művelnek, hogy munkahelyeket teremtsenek, egészen a parasztokból kifogyott vidékig, vagyis hogy az emberi munkát elidegenedett munkaként, mint bérmunkát, használhassák fel; és ezért, badar módon, a faj, immáron még Kennedy és Brezhnev gondolkodásánál is ingatagabb életének alapjait veszélyeztetik.
Maga az öreg óceán mit sem törődik a szennyezéssel; de a történelem mégugyan sokat. A történelmet egyedül a munkaerőáru eltörlése mentheti meg. És a történelmi tudat még nem volt ily sürgető szükségében annak, hogy uralmat szerezzen a világ felett, hiszen az ellenség a kapuknál többé nem az illúzió, hanem saját halála.
A társadalom szegény urai, kiknek láthatjuk siralmas betetőzését, amely sokkalta rosszabb, mint bármelyik elmarasztalás, amelyet a legszélsőségesebb utópisták valaha is hirdethettek, kénytelenek beismerni, hogy környezetünk társadalmivá vált; hogy minden igazgatás közvetlen politikai lett, egészen a mezők füvéig vagy az ivóvíz elérhetőségéig, egészen az altatók nélkül alvás lehetőségéig vagy hogy anélkül mosakodjunk, hogy allergiáktól szenvednénk. Egy ilyen pillanatban nyilvánvaló, hogy a régi szakosodott politikának be kell vallania, hiánytalanul csődött mondott.
Csődött mondott voluntarizmusa legfelső formájában: az úgynevezett szocialista rendszerek totalitárius bürokratikus hatalmában, ahol a hatalmon lévő bürokraták még magát a tőkés gazdaság előző szakaszát is látszólag alkalmatlanok igazgatni. Ha ezek a rendszerek kevesebbet szennyeznek – az Egyesült Államok, önmagában, a szennyezés 50 százalékáért felelős világszerte –, az azért van, mert sokkalta szegényebbek. Nem engedhetik meg maguknak, ellentétben például Kínával, hogy a szegénységre fordított költségvetés aránytalanul nagy részét megrekesztik. Így csupán szegény országok presztizsének megfelelő szennyezést fizethetik meg; és még néhány felfedezést és tökéletesítést a thermonukleáris háború technikáiban, vagy pontosabban ezek fenyegető spektákulumában [látványában]. Oly sok anyagi és szellemi szegénység, amelyet oly sok terrorizmus tart fenn. Mindez ítéletet mond a hatalomban lévő bürokráciák felett. És ami a legmodernebb burzsoá hatalom felett mond ítéletet, az az oly sok gazdagság, valósággal mérgező és elviselhetetlen fejleménye. A kapitalizmus állítólagosan demokratikus igazgatása nem kínál többet, bármelyik országról is legyen szó, mint választásokat-lemondásokat, amelyek, mint mindig is láthattuk, nem változtattak meg soha semmit általánosságban, és részleteiben is ugyancsak keveset egy olyan osztálytársadalmon, amely azt hiszi, hogy örökké fennmaradhat. Akkor sem változtatnak fabatkányit sem, amikor maga az igazgatás fejét veszti, és óhaját színleli, hogy bizonyos, másodlagos, de fontos kérdésekben néhány semmitmondó iránymutatást kapjon az elidegenedett és elbutított választóktól (Egyesült Államok, Olaszsország, Anglia, Franciaország). A szakosodott megfigyelők már rég megjegyezték – anélkül, hogy zavartatták volna magukat miértjével –, hogy a szavazók szinte soha nem változtatják meg „véleményüket”: mivel a szavazók e röpke pillanatban egy absztrakt szerepet öltenek fel, melynek rendeltetése pontosan az, hogy ne lehessenek önmaguk és ne változhassanak (ezt a gépezetet számtalanszor leleplezte már a demisztifikált politikai elemzés és a forradalmi pszichoanalízis egyaránt). A szavazók nem változnak jobban attól, hogy az őket körülvevő világ egyre sürgetőbben változik, szavazóként akkor sem változnának, ha maga a világvége tegnapja volna. Minden képviseleti rendszer lényegileg konzervatív, holott a kapitalista társadalom létfeltételei soha sem voltak megőrizhetőek: szüntelen, egyre sebesebb változásokon esnek át, de a döntéshozatal – amely végeredményében mindig az árutermelő folyamat helybenhagyása mellett dönt – egészében szakosodott publicistákra marad; akár versenytárs nélkül indulnak, akár olyanok ellen, akik ugyanazt fogják csinálni mint ők, csak ezt épp fennhangon ki is jelentik. Azonban, az ember, aki „szabadon” leszavazott a gaullistákra vagy a P.C.F.-re1, épp úgy, mint akinek le kellett szavaznia egy Gomulkára,2 egy héttel később megmutathatja, hogy ki is valójában, amikor részt vesz egy vadsztrájkban vagy egy felkelésben.
Az állítólagos „szennyezés elleni harc”, az állam szabályozta oldala révén, először is új szakosodásokat, minisztériumokat, állásokat és előléptéseket termel a bürokráciában. Épp annyira lesz eredményes, mint eszközei. Nem válhat valóságos elhatározássá, míg a termelés mai rendszerét gyökerestől át nem alakítottuk. És azt nem lehet határozottan véghezvinni, amíg minden döntést nem a termelők hoznak meg demokratikusan és teljes tudatában az ügynek, amíg döntéseiket nem maguk a termelők felügyelik és viszik végbe (az olajszállító teherhajók rakománya, például, mindaddig óhatatlanul az óceánokba fog folyni, míg azokat valódi tengerészszovjetek hatósága alá nem veszik). Mielőtt mindezt eldönthetnék és végrehajthatnák, felnőtté kell válniuk: meg kell ragadniuk a hatalmat, mindnyájuknak.
A XIX. századi tudományos optimizmus három fő ponton bukott meg. Először is, azon az elbizakodottságon, hogy a forradalom eljövetle bizonyos, és hogy boldog befejezését nyújta a létező konfliktusoknak (ez volt a hegelo-baloldali és marxista illúzió; a burzsoá értelmiségben a legkevésbé érzékelt, de a leggazdagabb, és végső soron, a legkevésbé illuzórikus). Másodszor, az univerzum, vagy egyszerűbben, maga az anyag egybelátásán. Harmadszor, a termelőerők lineáris fejlődésének eufórikus felfogásán. Ha megbirkózunk az első ponttal, megoldottuk a harmadikat is; így, noha sokkal később, de a másodikat is magunk játékos ügyévé tehetjük. Nem a tüneteket, hanem magát a betegséget kell gyógyítanunk. A félelem ma mindenütt ott van, és egyedül akkor szabadulhatunk meg tőle, ha saját erőnkre bízzuk magunkat, saját képességünkre, hogy minden létező elidegenedést és a tőlünk elszökött hatalom minden képét elpusztítsuk. Egyedül akkor, ha önmagunkon kívül mindent a munkástanácsok kizárólagos hatalmába bízunk, amelyek birtokában a világ totalitásának, szüntelen újjáalkotják azt, azaz, egy valódi racionalitásra, egy új legitimitásra bízunk mindent.
Ami a „természetes” és az ember-alkotta környezetet, a születésszámokat, a biológiát, a termelést, a „őrületet” stb. illeti, nem az ünnep és a boldogtalanság közüli választásról van szó, hanem egyik oldalt a minden keresztúton számtalan lehetőség közti tudatos, kellemes vagy katasztrofális, de viszonylag helyrehozható lehetőség közötti választás, amazon pedig a semmi. A közeljövő rettenetes válaszútjai két lehetőséget tartogatnak: a totális demokráciát vagy a totális bürökráciát. Akiknek még kétségei támadnak a totális demokráciával kapcsolatban, azok adjanak rá lehetőséget, hogy gyakorlatban bizonyítson; máskülönben lássanak saját sírjuknak, hiszen „láttuk már a tekintélyt működés közben, és művei elítélik” (Joseph Déjacque).
„A forradalom vagy a halál!” jelszava nem a lázadó tudat lírikus kifejezése többé: századunk tudományos gondolkodásának utolsó szavai. Egyaránt érvényes a fajra leselkedő veszélyekre és az egyéni elköteleződés képtelenségére. Ezen társadalomban az öngyilkosságok száma köztudottan egyre nő, viszont, a szakemberek, ha vonakodva is, de be kellett ismerjék, hogy Franciaországban az közel nullára esett vissza 1968 májusában. Ez a tavasz ugyancsak szép eget hozott, csak anélkül, hogy éppen megostromolta volna azt,3 néhány autó leégett, a többi pedig üzemanyag híján volt a szennyezéshez. Amikor esik, amikor szmog borítja Párizs felett az eget, ne feledjük, hogy minderről a kormány tehet. Az elidegenített ipari termelés esőt hoz. A forradalom derült eget.
1 Parti communiste français [Francia Kommunista Párt]. 2 Władysław Gomułka (1905-1982): Lengyel vezető a keleti blokk idejéből. Az ő nevéhez főződik az 1968-as lengyel diáklázongások és az 1970-es sztrájkmozgalmak (véres) leverése. Utóbbiba belebukott. 3 Marx a Párizsi Kommün kapcsán Kugelmannak: „Hasonlítsuk csak össze ezekkel a párizsi egetostromlókkal a német-porosz szent római birodalom egetimádó rabszolgáit, kaszárnyái, templomi, kurtanemesi és mindenekelőtt filiszteri bűzt árasztó ásatag maskarádéját.” - Marx Ludwig Kugelmannhoz, 1871. április 12 (Marx és Engels Összes Művei 33. kötet)