Író: Walter Benjamin
Először megjelent: "Vogue," 1929. január 30.
Forrás: 1749
Fordítás: Zsellér Anna
HTML: P.G.
Nincs még egy olyan város, amely bensőségesebb kapcsolatot alakított volna ki a könyvvel Párizsnál. Ha Giraudoux-nak igaza van, és az emberi szabadságérzet legmagasabb foka, amikor egy folyó mentén csavargunk, akkor itt még a legtökéletesebb henyélés, azaz a legboldogabb szabadság is a könyvhöz vezet, a könyv belsejébe. Hiszen a csupasz Szajna‑rakpartot évszázadok óta a tudományos lapok borostyánja futja be: Párizs hatalmas könyvtárterem, amelyet keresztülszel a Szajna.
Egyetlen emlékmű sincs ebben a városban, amely ne inspirálta volna az írásművészet valamely mesterművét. Notre Dame – és Victor Hugo regényére gondolunk. Eiffel‑torony – Cocteau Az Eiffel-torony násznépe,1 Giraudoux Ima az Eiffel-tornyon2 című művével pedig már a legújabb irodalom szédítő magaslatain járunk. Az Opera: Leroux híres krimijével, Az operaház fantomjával egyszerre jutunk az épület és az irodalom alagsorába. A Diadalív Raynal Ismeretlen katona3 című darabjával a glóbusz köré feszül. A város kitörölhetetlenül beírta magát az irodalomba, mivelhogy a könyvek szellemével rokon szellem működik benne. Vajon a város nem a rutinos regényíró alaposságával készítette elő szerkezetének leginkább lebilincselő motívumait? Ott vannak a nagy felvonulási utak, amelyek a Porte Maillot, a Porte de Vincennes, a Porte de Versailles felől annak idején biztosították a seregek bejutását Párizsba. Majd egyik napról a másikra Európa városai közül Párizs rendelkezett a legjobb autóutakkal. Ott van még az Eiffel‑torony – a technika sportszerűen fölépített, tiszta és szabad emlékműve –, aztán egy nap európai rádióállomás. És a beláthatatlan, üres terek: vajon nem a világtörténelem köteteinek ünnepi oldalai, egész oldalas képei? Vörös számjegyekkel világít az 1789‑es év a Place de Grèves‑en. A tetők ormaival körülvéve a Place des Vosges-on, ahol utolérte a veszte – II. Henriket.4 Elmosódott kézjegyű, olvashatatlan írás tűnik fel a Place Maubert-en, ahol annak idején az alvilági Párizs bejárata volt. A város és a könyv kölcsönhatása révén az egyik tér besétált a könyvtárakba: a múlt évszázad híres Didot‑nyomtatványain5 márkajelként a Place du Panthéon található.
Ha a csiszolt, prizmaszerű értelem bontja ki a város irodalmi spektrumát, egyre különösebbnek tűnnek a könyvek, ahogy eltávolodunk a középtől a szélek felé. A városról szóló tudásnak van egy ultraibolya és egy infravörös része, s egyik sem gyömöszölhető könyvformába: a fénykép és a térkép – az egyediről és az egészről szóló legpontosabb tudás. A látómező legkülső széleit jelzik, és a legszebb példákat kínálják. Aki valaha is rákényszerült arra, hogy egy idegen városban rossz időben az utcasarkon bajlódjon egy óriási papírtérképpel, amely minden egyes széllökésnél vitorlaként dagad fel, az összes sarkán elszakad, és hamarosan már csak egy halom koszos lapnak tűnik, amellyel gyötri magát az ember, a Taride‑térkép tanulmányozása során megtapasztalja, mi mást is jelenthet a térkép. És mi mindent a város. Hiszen az utcanevek révén egész városnegyedek tárják fel titkukat. A Gare St. Lazare előtti nagy téren fél Franciaország és fél Európa veszi körül az embert. A szürke utcák során át úgy vonul Havre, Anjou, Provence, Rouen, London, Amszterdam, Konstantinápoly neve, mint szürke selyemben a színüket váltogató szálak. Ez az ún. Európa‑negyed. Így a térkép utcáin lépésről lépésre mehetünk végig, természetesen magán a városon is „utcáról utcára, házról házra” haladhatunk az óriás mű segítségével, amelyben a 19. század közepén Lefeuve, III. Napóleon udvari történetírója összegyűjtött minden tudnivalót. A mű már a címével képet ad arról, mire számíthat az, aki megközelíti ezt az irodalmat, s akár csak puszta kísérletet tenne arra, hogy végigtanulmányozza a „Paris” címszó alatt található száz oldalt a Császári Könyvtár katalógusában, amelyet viszont már 1867-ben lezártak. Téved, aki úgy véli, hogy csak tudományos irodalmat, levéltári anyagokat, topográfiai vagy történelmi dolgokat találhat benne. E könyvtömeg nem csekély része a „világ fővárosának” tett szerelmi vallomás. És az sem okoz meglepetést, hogy főként idegenek írták. A város legszenvedélyesebb lovagjai majdnem mindig kívülről érkeztek. És láncolatuk körbéri az egész földet. Gondoljunk csak például Nguyen‑Trong‑Hiêpre,6 aki 1897‑ben, Hanoiban jelentette meg díjnyertes költeményét a francia fővárosról. Aztán, csak hogy a legfrissebbet említsük, ott van Bibesco román hercegné, akinek Párizs ölében7 című regényében az elragadó Catherine elmenekül a galíciai kastélyokból, a lengyel főnemességtől, férjétől, Leopolski gróftól, hogy visszakapja választott hazáját. Úgy tűnik, ez a Leopolski a valóságban nem más, mint Adam Czartoryski herceg. Lengyelország nem is szívlelte ezt a könyvet... De persze nem minden csodálója tisztelgett a város előtt regényes vagy verses formában: nemrégiben Mario von Bucovich fotográfiával8 adott szép, hiteles kifejezést vonzalmának, és Morand egy előszóval erősítette meg jogaiban ezt a szerelmet.
Ezer szempárban, ezer objektívben tükröződik a város. Ugyanis nemcsak az ég és a légkör, nemcsak az esti bulvárok fényreklámjai avatták Párizst a „fény városává”. – Párizs a tükörváros: autóútjain tükörsima az aszfalt. Minden bisztró előtt üvegkalicka: a nők itt jobban látják magukat, mint bárhol másutt. Ezekből a tükrökből bontakozott ki a párizsi nő szépsége. Mielőtt a férfi megpillantaná, már tíz tükör megvizsgálta őt. A férfit is tükrök tömkelege fogja körül, főként a kávéházban (amely így világosabb lesz, és vidám tágasságot ad a sok parányi karámra és istállóra tagolódó párizsi lokáloknak). A tükör a város szellemi eleme, a címerpajzsa, amelyre mindig felrajzolta az emblémáját minden egyes költészeti iskola. Ahogyan a tükrök minden képet azonnal visszaadnak, persze szimmetrikus torzulásban, úgy tesz Marivaux vígjátékainak címszavazási technikája: a mozgalmas külvilág, az utca a kávéház belsejébe tükröződik, amikor egy Hugo vagy egy Vigny elismerését kiérdemelve befogja a miliőt és „történelmi háttér” elé helyezi elbeszéléseit.
A homályos és elhanyagolt kocsmai tükrök Zola naturalizmusának szimbólumai; ahogyan egymást tükrözik beláthatatlan rendben: ellenpontja az emlékezés végtelen emlékének, amivé Marcel Proust tolla nyomán saját élete változott át. A fent említett, „Paris” című legújabb fotógyűjtemény a Szajna képével zárul. Ő Párizs nagy, mindig éber tükre. A város napról napra képekben veti a folyóba szilárd építményeit és felhőkből szőtt álmait. A Szajna kegyesen fogadja az áldozati adományokat, amelyeket jóindulatának jeleként ezer darabra tör.
1 Jean Cocteau Les Mariés de la Tour Eiffel balettlibrettójáról van szó. A balettelőadást 1921-ben mutatták be Párizsban. 2 Jean Hyppolyte Giraudoux (1882–1944) francia diplomata és író Ima az Eiffel-tornyon (1923) című művét Benjamin ismerhette Alfred Wolfenstein prózaválogatásából, amely Hier schreibt Paris [Itt Párizs ír] címmel 1931-ben jelent meg Berlinben (Internationale Bibliothek). https://www.antikvarium.hu/konyv/voltaire-honore-de-balzac-parizs-14534 3 Paul Raynal (1885–1971) Le Tombeau sous l’Arc de Triomphe [Sír a Diadalív alatt] című darabja volt a leggyakrabban játszott dráma a két világháború között. A háborúból házasságkötésre ideiglenesen hazatérő katona története kapcsán tematizálta a háborúellenesség és a tömegek érdektelenségének témáját. 1924-ben a Comédie‑Française‑ben volt a premierje, Párizsban. 4 II. Henrik egy, az akkor még Place Royale-nak nevezett téren, egy saját maga rendezte lovagi tornán szerzett sérülésébe halt bele. 5 A Didot-család párizsi nyomdászdinasztia. Nagy szerepet játszottak a máig érvényes tipográfiai sztenderdek kialakításában. 6 Nguyen-Trong-Hiêp: Paris capitale de la France. Receuil de vers, Hanoi 1897. 7 Marthe Bibesco: Catherine-Paris, Paris 1927. Benjamin Paris als Göttin [Párizs mint királyné] címen írt róla kritikát, GS 3., 139-142. 8 Germaine Krull, Mario von Bucovich: Paris. Das Gesicht der Städte. Berlin, Albertus 1928.